Újra itthon. Végül befutott a vonat 7-re a Keletibe, a hatalmas csomagokat lepakoltuk Vincével a vonatról, majd az én drága Petyámat láttam felém közeledni, jó hosszan megöleltük egymást. Utána anya talált rám a peronon, pityeregve ő is magához ölelt, aztán apu ropogtatta meg a csontjaimat, majd Máté puszilgatott meg. Valójában nincs is mit írnom innentől kezdve, mert itt már az itthoni életem kezdődött el: a kipakolás, a rendrakás, a képmutogatás, a kiadós kajálások, a nagy alvások. Ez már nem az Erasmus, ez már a kedves olvasót nem kötné le, hiszen csak egy hétköznapi magyar lány átlagos élete. Azért mégis, hiába hétköznapi, ez egy nagyon boldog élet. Az idő nagyrészében Petyával vagyok és anyuékkal, de már elkezdtem találkozgatni a barátaimmal is. Nem lehet elmondani mekkora boldogság egy forrócsoki mellett a legjobb barátnőimmel nevetni a gimis poénokon és felidézni a múltat, vagy egy egyetemista baráttal meginni egy üveg bort és a bevezetendő magyar törvényekről, a különböző ismerőseinkről diskurálni. Mindezt magyarul. De nem is csak a nyelv, hanem az a kötelék is, ami az évek alatt fonódott köztem és az emberek között, akiket megszerettem itthon.

Sok különbségen most ütközök meg, olyan különbségeken, amik kint létem során fel se tűntek a sok újdonság mellett és amelyek Franciaország javára különböznek: az, hogy a magyarok egy étkezés alatt mennyit bírnak enni, hogy milyen tukmálósak, hogy egy átlagos utcán a házak milyen romos állapotban vannak, hogy milyen kevés a butikokban a választék és, hogy a táj milyen egyhangú. És tudjátok mit?! Egyik se érdekel, egy kicsit sem. (na jó a kiadós fogások érdekelnek, mert 4 napja fáj a hasam a sok ételtől). Annyi elég, hogy ITTHON vagyok. Nem zavar, hogy a boltban a pénztáros fancsali képet vág, (mert minimálbért keres, és mert a visszérműtétjére 2 hónapra tudtak csak időpontot adni) hisz magyarul beszél. Nem zavar, hogy a főutcán a karácsonyi vásárban semmi különleges nincs, (mert válság van és nem volt elég pénz színvonalas műsorra, meg mert az új önkormányzat valami kalap szerű csillárt  rakott ide-oda) hisz ez a főutcája annak a városnak, ahol felnőttem. Nem zavar, hogy a kávézóban, ahova beülünk a barátnőimmel furcsa pöceszag van, hisz ez az a hely, ahol még az átalakítás előtt ünnepeltem a 17. születésnapomat. Ez az az ország, ez az a város, ez az a nyelv, amely az enyém, ahova én tartozom.

Én tényleg el tudom képzelni, hogy nagyon sok ember elhagyja a hazáját és boldogan él le egy egész életet másutt. Én sajnos, vagy nem sajnos nem ilyen ember vagyok. Egészen addig tudom jól érezni magam külföldön, amíg tudom, hogy egyszer haza mehetek és családot alapíthatok a kis hazámban. Sose voltam nagy hazafi, sőt egy kicsit se, de most, hogy ilyen messzi voltam mindentől, nagyon örülök, hogy magyar vagyok és hogy szerencsét próbálhatok itthon. Kell a kihívásJ Még ha ilyen nagy is.

Ennek ellenére életem legnagyobb élménye volt ez a 4 hónap. A barátokat, akiket itt szereztem sose fogom elfelejteni. Már egyeztettünk is, le van fixálva, hogy pünkösdkor Münsterbe megyünk pár napra, nyáron pedig hozzám jön mindenki egy kis balatoni nyaralásra. A nyelvtudásom, amit itt kamatoztattam sose tűnik el olyan mélyre, hogy ne tudjam előbányászni. A városok, amelyeket ez idő alatt láttam, a tájak, ahol jártam mindig a legszebb emlékeim között maradnak. A vizsgáimat letettem és habár csak márciusban tudom meg az eredményeket(mert a francia felsőoktatás kaotikusabb és gyengébb, mint a magyar), úgy érzem egy sikeres félévet zártam le magam mögött. Még januárban visszamegyek, de az már nem az Erasmus lesz, mindenki, akivel jóban voltam már otthon lesz és nem tér vissza. Úgy érzem megváltoztam, nem tudom megállapítani, hogy jobb vagy rosszabb ember lettem-e, de nagyobb rálátásom van a világra, többet láttam, mint eddig 20 év alatt összesen.

A blogom itt a végéhez ér. Köszönöm, hogyha néha beleolvastál kedves olvasó, hogy élek-e még. Köszönöm annak is, aki ha ideje engedte el-el olvasott egy-egy bejegyzést. És azoknak is köszönöm, akik napról napra követték, hogy mi történik velem, végigizgulták velem ezt a fél évet, nevettek a szerencsétlenkedéseimen, együtt éreztek velem a mélypontjaimon és gondoltak rám, mikor önfeledten élveztem a strasbourgi létet. Most egy új élet kezdődik. Ami lényegében az, amit augusztus végén itt hagytam, de én már picit más vagyok. Úgyhogy minden dolog, amibe belekezdek csupa kaland és kihívás lesz. Nem lesznek benne nyelvi félreértések, négeres sztorik, minden héten más országba utazások, nemzetközi barátságok, nem lesz bene honvágy, de tudom, hogy lesz benne egy jó adag Rékás szerencsétlenkedés, humor, rengeteg akadály és persze még ott vannak a megvalósításra váró álmaim. Egy dolog azonban van magamon kívül, ami már megváltozott: az egyik legnagyobb álmomat beteljesítettem.

A Budapestre tartó vonaton ülök, délután fél egy van. Lassan végéhez ér a blogom, még talán egy vagy két bejegyzést tervezek ezen kívül. Csütörtök este óta mintha évek teltek volna el. Mivel újra későn feküdtem le csütörtök este és péntek reggel íráskészség vizsgám volt, ezért újra hihetetlenül fáradtul ébredtem. Az utolsó napomat kezdtem meg. A vizsga után, ami délben ért véget volt egy találkozóm Ludivine-nel, mert csütörtök este elfelejtettem odaadni neki a karácsonyi ajándékát. Ugyanekkor, délben kezdődött a második vizsgám, német. Nem volt túl nehéz, hamar befejeztem, megvártam a többieket, mert a grúz lánytól elbúcsúztam és Pedro francia zászlóját alá kellett írnom. Aztán délután találkozóm volt Madelaine-nel, aki félig magyar lány, tőle is elbúcsúztam.

A délutánom azzal telt, hogy a bőröndömet pakolgattam és a lányokkal voltam: ettünk kicsit filmeztünk, de legfőképp szomorkodtunk. Az egész nap nagyon nyomott volt, tudtuk, hogy néhány óra és búcsúzunk egymástól. Aztán este kezdődött a buli, a koliban összegyűltek azok a külföldi erasmusosok, akikkel a legtöbbet voltam itt létem során. Nagyon jó érzés volt utoljára nevetgélni, hülyéskedni, megbeszélni a napi történteket, az esedékes sztorikat. Aztán elmentünk a kedvenc szórakozóhelyünkre és irtó jó volt. Kb mindenki ott volt, akivel itt jobb viszonyban voltam, még a fekete srácok is eljöttek a nyelvfejlesztés óráról. Nagyon jó velük táncolni, ők aztán tényleg érzik a ritmust. Meg mindig jó a kedvük. Marieke és Monika hamarabb ment el, mint én, mert másnap korán keltek( az én felkelésemről majd később). Újra előjött az érzelgősségem, de ezúttal elég intenzíven: a jókedv és a tomboló zene közepén elkezdtem zokogni a búcsú ölelések közben. Marieke és Monika is sírt, nem nagyon tudtunk mit mondani, csak néztük egymást könnybe ázott szemmel. Aztán egy óra múlva én is leléptem a többiekkel, mikor  a kolihoz értünk a fekete srácoktól is elköszöntünk, majd Lisától. Ez is nagyon megható volt. Lisa olyan dolgokat mondott, amik tényleg telitalálatok voltak a könnytermelő szektoromba, együtt zokogtunk két percig.

Aztán a szobámban mentünk együtt: Saskia, Paki és én. Ekkor már fél négy volt. A vonatra 5.15-kor kellett elindulni, úgyhogy előre úgy terveztem, hogy nem fogok aludni. Fél óráig képeket cserélgettünk, emlékeket emlegettünk, aztán befutott Buba, a folyosón lakó szimpatikus néger, hogy most ért haza egy buliról és elköszönne. Majd Abdel is, a srác, aki segített az elején a számítógépes, netes problémákon. Végül több, mint egy órát a szobámban voltunk, szerintem  a hangoskodással felvertük az egész folyosót. Fantasztikus befejezés volt, rengeteget nevettem, végül elköszöntem a két sráctól.

Aztán megjött Vince indulni kellett, sőt sietni, úgyhogy Pakitól és Saskiatól csak éppenhogy el tudtam köszönni, láttam, ahogy Saskia mosolygós arca sírásba torzul el, éreztem, hogy megint jönnek a könnyeim, de már elegem volt ebből az egész új hóbortomból. Még jó, hogy sötét volt és nem látták a többiek. A helyijáratos buszon meg megsirattam minden templomot, épületet, kávézót. Ezek a sírások egymásnak szóltak, a lányoknak, akiket itt szerettem meg, szomorú voltam, mert tudtam, hogy hiába fogunk még találkozni, ugyanígy, ugyanitt már egyszer sem lehetünk. Nem is a barátságunkat, hanem sokkal inkább az Erasmusunkat sirattuk, ami mindegyikünk életében az egyik legjobb időszak volt.

Végül átszállásokkal 6.15-re már a kehli pályaudvaron voltunk és volt háromnegyed óránk a vonatig. Kehlből indultunk, mert innen a fele volt a jegy az eredeti árnak. Aztán 7-től 11-ig Münchenig utaztunk Vincével, majd most nemrég elértük a csatlakozást és már tartunk a Keleti pályaudvar felé. Kb. fél hét fele érünk haza. Ő most alszik mellettem, én még nem tudok aludni. De lehet most megpróbálok.

Kikaptam az első osztályzatomat, a tanár megírta emailben. 13ast kaptam, ami irtó jó. 20-ig van osztályzás, de jobb vagyok, mint a francia osztálytársaim átlaga. juhúúúúú. remélem a többi is sikerül:))

Itt vagyok a szobámban, a csomagjaimmal körülöttem, esik az eső. Épp, mint mikor megérkeztem. Csomagok, eső. Az idő ismétli magát és keretbe zárja mindazt, ami fontos nekünk...(hű de költői valaki) Egyedül vagyok és lefolyt a smink az arcomról. Szerintem ez a második alkalom, hogy használtam szempillaspirált vagy akármilyen sminket itt Strasbourgban, de persze ekkor sírnom kell... Na kezdem az elejéről.

Tehát szerdán reggel Scadival volt találkozóm, az utolsó találkozó vele. Megtanultuk a jövőidőt, elég sokat haladtunk vele október óta. Mikor kimondta azt a mondatot, hogy "Én gulyást fogok enni Budapesten" furcsán dobbant a szívem. Valami nagyon mélyről azt súgta, hogy a tanári hivatás a legboldogítóbb tud lenni a világon. Ha jó az emberanyag és van valakiben kellő türelem, tényleg hiszem, hogy igazi öröm látni a gyümölcsét a munkádnak. Azt, ha egy "gőzöm sincs a magyarhoz" ember odajön hozzád és két hónap után ki tud mondani egy összetett mondatot az anyanyelveden: na az A boldogság.

Nagyon sok dolgot csináltam az ajándékokhoz szerdán, nem is tudom valójában az összes dolgot felsorolni, csak azt, hogy végül befejeztem Marieke ajándékát. Délután Andival csináltuk Jean ajándékát és este a karácsonyi vásárba mentünk újra, már kedd este voltunk ott.

Este a szobámban iszogattunk és nevettünk a sok hülye sztorin. Mikor az egyik épületből a másikba mentem belebotlottam egy olyan néger srácba, akinél nagyobb izmú embert még életemben nem láttam. Nem mintha annyira vonzanának a nagy izmok, sőt irtózok tőlük természetesen(:D), de hát mégiscsak oda kellett néznem. Hát hiba volt. Jött, hogy excusez-moi. És ezutáni 5 perc volt életem legfelemelőbb öt perce. A srác bölcsész, francia szakos és olyan bókokat összerittyentett nekem, olyan metaforákban kaptam meg, hogy szép vagyok, hogy én mondom, lehidaltam. Na jó, igaziból csak nevettem és mondtam, hogy sietek, de azért tényleg nagyon kiemelkedő volt az összes itteni bókokhoz viszonyítva. Nem hiába lesz bölcsész. És mindezt franciául, a szerelem nyelvén!!! Azért az ilyen pillanatok szépek :)

Ma reggel Jean jött át, hogy elköszönjünk. Csináltunk neki egy régiesnek tűnő térképet Magyarországgal a mi képünkkel és a városok képével és helyével, ahova elvisszük ha meglátogat minket. Nagyon meghatódott, úgy tűnt :) Ezek a búcsúk mindig szomorúak. 2-kor órám volt, de késtem sokat, mert rengeteg hercehurca van a lakhatási támogatással, az albival, hogy mit hogyan rendezek. Csak egy rövid történet: a lakhatási támogatásosok kiküldtek egy papírt, hogy olvashatatlan a születési anyakönyvi kivonatom és hogy csatoljak hozzá egy filiation-t, ami kb családfát, származási könyvecskét jelent. Na ez már kicsit sok volt, fogtam magam és bementem a hivatalba. Kb. úgy éreztem magam, mintha Hitler kérné, hogy bizonyítsam, hogy nem zsidó vagyok-e. Mégis mi ez már??? Bementem, kedvesen elmagyarázták, hogy csak apám és anyám neve kell: hát az rajta van a születési anyakönyvin, ha nem vették volna észre... Olvashatatlan: hát igen, amit ráírt valaki 1990-ben, hogy igényeltem 6000Ft családi pótlékot. Megkért a nő, hogy írjam le alá kézzel. Leírtam. Remélem így bizonyítottam, hogy színtiszta árja vagyok. Vagy francia. Vagy magyar. Vagy amit kell, hogy bizonyítsak.

Aztán ma délután az óra szenzációs volt, a négerek megint spontán idézgettek versekből, énekeltek, csoportképet csináltak az osztályról, vitatkoztak a demokrácia hasznáról. Zseniális. Annyira élénk, izgalmas és hasznos óra. Annyira fog hiányozni. Mikor a tanár megtudta, hogy 3an(Saskia, Lisa és én) nem maradunk a második szemeszterre szomorú lett. Vagy úgy tett. De szerintem tényleg szomorú lett.

Délután a lányokkal voltam, befutott Momo is, akivel még beszélgettünk még egy jót, aztán én elsiettem a városba, mert Ludivine-nel, a barátjával, meg  a magyar párral volt talim, hogy elmegyünk egy elzászi étterembe. Most olyan, mintha ömlengenék, de annyira jó volt! Ludivine irtó jófej, kár, hogy nem maradok többet, nagyon szép pillanatokat tudnánk egymásnak szerezni. Vagyis vicceseket. A kaja is jó volt és mikor mentem kifele az étteremből egyedül, mert este 11-kor találkozóm volt, még a pincér is elkezdett flörtölni. Mi történik itt???? Aztán mondtam, hogy holnapután megyek haza, úgyhogy ne erőlködjön.

És végül az este... Ezért van lefolyva a sminkem. Odaadtuk egymásnak az ajándékokat és mindenkinek írni kellett verseket arról, akit húzott és a másiknak ki kellett találnia, hogy ő ő. Volt sírás rívás, az ajándékom nagyon jól sikerült, mindenki meghatódott. Én kaptam  a legszuperebb ajándékot, Saskia húzott engem, egy igazi festményt kaptam vászonra Strasbourgról és benne fotók, de beleillesztve a festménybe. Gyönyörű. Ha szoktál a szobámban járni olvasó, akkor biztosíthatlak, hogy 2 héten belül látogatható lesz a festmény múzeum a szobámban ezzel a képpel :) Végül most mentek el. Holnap még két vizsga. Már csak egy nap van vissza. Nagyon szomorú vagyok. Borzasztó lesz itt hagyni őket. De otthon már várnak ,ettől meg irtó boldog vagyok. ÁÁ nem is tudom mit érzek.

A vers, amit Saskia írt nekem szabad fordításban:

Kedves, nagyon nyitott és komoly ugyanakkor
ez az első benyomás róla,
a lányról, aki mindenkivel tud beszélni akármilyen témáról.

Mindenkivel jóban van
jó a humorérzéke
Úgy tűnik, mintha jókislány lenne
de aztán gyorsan összeomlik ez a kép
amikor szemérmetlen történeteket mesél(Réka megjegyzése: ez nem is igaz :D)

Ha iszik egy picit a világ legviccesebb embere
A gyengepontjai a kigyúrt srácok
akiket mindig megnéz, aztán ha azok flörtölni kezdenek vele
na azt már nem szereti!

Mindig jó kedve van,
és a szíve is jó(na itt valami igazság-Réka)
Imádtam vele lenni az Erasmusom alatt
és már nyíltan merem állítani
hogy nagyon fog hiányozni

köszönök minden csodás pillanatot!
 

Ma nagyon álmosan felkeltem, mert tegnap végül kettőig sikerült tanulnom és összekaptam magam. Nagyon jó módszereim vannak magam motiválására, szerintem az otthoni jegyeim nem a szorgalmam vagy az eszem miatt jók, egyik se túl kiemelkedő, hanem a motiválási képességeim miatt. Most például a "Réka, ugye nem akarod, hogy ki kelljen fizetned az Erasmus ösztöndíjadat?" és a "Réka, ugye emlékszel, hogy egy éve a gazdmatek könyveket bújtad és most egy ilyen kis tárgyra nem tudod magad rávenni?" kérdések hatottak. Jó gyorsan haladtam az anyaggal. Aztán délután 5-kor a vizsgán egy nagyon elvont kérdést kaptam, az első 5 percben csak pislogtam. Egy töris anyagra(antropológia történetét tanultuk végig) úgy kérdezett rá a tanár, hogy elvontan egy érvelő fogalmazásban bizonyítsuk, hogy miben tévedtek a tanult antropológusok. Váá... Írtam, majd meglátjuk.

Utána caplattam a Galliához, mert oda volt megbeszélve a találkozó. Én voltam az első, aki megérkezett és olyan jó érzés volt csak úgy nézni ezt az ismerős helyet, a villamosmegállót, az embereket, a karácsonyi fényeket. Teljesen pontosan vissza tudok emlékezni az első alkalomra mikor itt jártam Hajnival Bettivel és Judittal sétáltunk nyáron, az egyetemi kirándulás keretében erre és akkor minden olyan idegennek és kiismerhetetlennek tűnt. Furcsa ez az egész. Hányszor mentem végig azon az úton, hányszor vártam itt a buszra meg a villamosra és már mennyire otthonossá vált ez a táj! Soha nem fogom elfelejteni ezt a helyet. Aztán megérkeztek a többiek és elindultunk a karácsonyi vásárba újra. Képeket csináltunk, és mivel korán voltunk, mindegyik helyet végigjártuk. Láttunk egy részeg beöltözött Mikulást. Hajléktalanokról szóló újságot árult. Remélem nem a gyerekeknek a Hull a pelyhes elénekléséért :) Aztán 2 óra múlva hazaindultunk, mert elfáradtunk.

Egyből utána palacsintát csináltunk a lányokkal és mivel elromlott Saskia palacsintasütője ezért csak hagyományos módszerrel készítettük el, de nagyon finom lett. Az este szenzációs lett, 4 állandó ember volt, a többiek meg jöttek, mentek, épp aki a folyosóról észrevett minket. Ez is nagyon fura: a folyosón lévő idegenek mind ismerősök lettek, minddel beszélőviszonyban vagyok. Lehetetlen átmenni a másik épületbe úgy, hogy ne fuss valakivel össze, akivel váltasz pár szót. Sose laktam ezelőtt koliban, de mostmár látom, hogy így igazi egyetemistának lenni. Persze az albérlet nyugisabb és kényelmesebb és hihetetlenül jó, de közel sem ugyanaz, mint mikor az összes barátod két percre van és a nap különböző pontjaiban mindig más ember kopog az ajtódon. Mikor már az se zavar, hogy a meleg víz nem elég meleg, a wc nagyon koszos és nincs ülőkéje és a konyhában nincs sütő és az elektromos tűzhelynek is el van romolva az egyik része, a többi meg ocsmányul koszos. Mindez mindegy, mert van valami olyan feeling az egész kollégiumban, ami senkié, csak az egyetemistáké. Valami közös, valami felemelő. Talán a fiatalság, talán a tanulmányok, de sokkal inkább az, hogy bárhonnan jöttél, te most ide tartozol, itt élsz. És ez valahogy összekovácsol benneteket. Persze nem csinálnám ezt öt évig, lehet túl kényes vagyok, de 1 év nekem ebből bőven elég lenne. 4 hónap is nagy ajándék, jó, hogy megtudtam, hogy ilyen is létezik.

Aztán 11 körül elváltak útjaink és Saskiaval barkácsoltuk tovább az ajándékokat mostanáig. Én már majdnem teljesen kész vagyok Marieke ajándékával, úgyhogy teljesen jó. Rengetegszer rájön Saskiara a szomorkodás, hogy nemsokára vége. Én még annyira nem gondoltam bele. Bár elkezdtem a csomagomat összerakni, mert rengeteg van és aközben én is kicsit elszomorodtam. Fantasztikus itt lenni, de tudom, hogy egy olyan helyre megyek, ahol már várnak. Nem tudom milyen lesz Strasbourg nélkül. Most megyek aludni, mert holnap korán kelés. Már csak 3 napot leszek itt és nem hiszem, hogy sokat fogok aludni, mert még rengeteg dolgot szeretnék csinálni.

Hétfő éjjel van és tanulok irodalom és antropológiát. Ez egy tárgy neve, hogy mi köze van a két dolognak egymáshoz azt az egész napi tanulás(szenvedés) után sem sikerült kihámozni, de egy biztos: minden lehetséges dolgot megcsináltam ma, amit meg lehet a tanulás helyett. Lássuk a listát. Kétszer lezuhanyoztam, kétszer főztem(szerintem másodjára a krumplival valami nagy gond volt, mert-->) fél óráig szenvedtem, hogy nagyon fáj a hasam és csak fetrengtem az ágyban, karácsonyi ajándékokat csináltam, fáztam, ezért bebújtam a takaró alá és bealudtam egy órára, fotókat rendeztem, beszéltem minden lehetséges ismerősömmel facebookon, minden családtaggal és szerelemmel(na jó, ebből csak egy van) skype-on, kimostam a ruháimat kézzel(minek??? nemsokára megyek haza), a Saskia-hoz ötször átkopogtam és most írom a blogomat. Tehát igen, nagyon unalmas ez a tárgy. Nem velem van a baj. Tényleg.

A hétvégém szuperül telt, péntek este telfölös fokhagymás pulykahusit csináltam és nagyon jó lett, a magyarokkal töltöttem egy szép estét. Szombat reggel Marieke ajándékához szereztem be a dolgokat: elmentem az Auchanhoz, ahol elvileg karácsonyi hangulat volt, de valójában őrültek háza. Meg elmentem a Bagersee nevű tóhoz is homokot gyűjteni. Ez most furcsán hangzik, de azért kell mindez, mert egy füzetet adok neki ajándékba, amelyben minden fontosabb emlékünk benne lesz fényképekkel illusztrálva. Lesznek azonban emlékek, amikhez nem csupán fényképek, hanem tárgyak is lesznek az adott helyről pl. a strasbourgi karácsonyfából egy letörött fenyőgally, a katedrálisból egy kicsi törmelék, a koli udvarából egy toboz, a suli parkjából egy kis föld, az Orangerie nevű park tavából víz és a Baggersee strandjából homok. Ez eltartott egy darabig, főleg mert a turistairodában is voltam, hogy ingyen szerezzek képeket Strasbourgról a prospektusokból, és át kellett magam verekedni a karácsonyi vásár forgatagán. Komolyan rosszabb volt, mint a pénteki délutáni kettes Pécs-Győr járatra várni. És ez már nagyon nagy szó.

Délután tanultam a hétfői szóbeli vizsgámra, azaz újra elolvastam azt a nagyon hosszú középkori könyvet. Úgy volt, hogy éjjelig tanulok, de aztán a lányok addig fűztek, amíg megint el nem mentem bulizni és nem bántam meg. Irtó jó volt, zárásig maradtunk, bicón szállítottak oda, meg haza is. Újra fiatalnak éreztem magam(mióta 21 lettem, néha kicsit elszontyolodok), mert egy diszkóba nem engedtek be, mert nem vagyok 22. Nincs is ennél jobb érzés :)

Vasárnap még gyúrtam a vizsgára, meg barkácsoltam. Mostanában Saskia-val szimbiózisban élünk, állandóan együtt vagyunk, néha nem is szólunk egymáshoz, csak ő van itt és tanul, vagy én az ő szobájában és tanulok. Jó, hogy van kihez szóljon az ember, meg amúgy is... Nagyon megszerettem. Éjjel nem nagyon aludtam, mert a hétfői vizsga szóbeli volt, a tanár szigorú és rémhírek terjengtek róla. Mindig felriadtam, ami fura, mert már egy hete folyamatosan azt álmodom, hogy megérkezek a Keleti pályaudvarra, most viszont folyton az "elkések a vizsgáról" álom jött elő.

Végül háromnegyed órával előbb odaértem, a tanár 5 percet késett, két tételt húztam, választhattam, egy órát készülhettem, aztán elkezdtem neki elemezni azt a húsz sort a gesztájából... Nem mondott semmit, nem nézett sehogyan, a végén azt mondta, hogy jó volt  a hipotézisem meg a konklúzióm és hogy "jó, hogy elmondta, hogy ez a férfi elájult ebben a részletben, de a másik 500 oldalon még ki ájult el?". A három elájulóból kettőt tudtam, ami nagyon nagy szó szerintem, de cserébe a francia számokkal gondjaim akadtak. A franciában a 80 úgy képződik, hogy 4x20, a 99 meg úgy, hogy 4x20+10+9. Na én melyik sorokat kaptam? 3389-3409... És minden sorból ha idéztem, oda kellett mondani, hogy melyik sorból idéztem. És minden sorból idézni kellett. A második sornál megszánt és mondta, hogy inkább ne bajlódjak a számokkal, mert amilyen lassan mentek, szerintem még most is ott ülnék. Szóval végül a francia tudásomon kívül szerintem jól sikerült, csütörtökön tudom meg az eredményt.

Aztán hazajöttem és azt tettem, amit az első bekezdésben leírtam: semmit a tanulás nevén. Az utóbbi 2 órában összeszedtem magam és már jól haladok, de csak azért mert semmi más nem jutott eszembe, amit csinálhattam volna. Illetve de, a takarítás meg a rendrakás, de azért álljon meg a menet... És most ez a briliáns ötlet bevillant: hisz a blogomba már napok óta nem volt időm írni! A tanulás várhat, ez fontosabb. Most, hogy nagyon részletesen leírtam mi történt velem, már tényleg nincs több ötletem, visszatérek az irodalom és antropológia kapcsolatához, ami nincs :)

A szerdai napom tanulásról szólt és találkoztam a franciákkal, akiknek segítek magyarban, és akik segítenek nekem franciában. Ludivine-től kaptam karácsonyi ajándékot, nagyon aranyos volt, teljesen meghatódtam. Vince is este bekopogott egy Mikulással, persze apróság, de annyira sokat jelentett valamiért, hogy szintén meghatódtam. Nagyon durván érzelmes és érzékeny lettem itt... Túl sok ilyen ember vesz itt körül és már nem tudok én se mindig kemény lenni. Furcsa lesz hazamenni a nem túl érzékeny fiúbarátaim közé :) De jó is :) Csütörtökön volt a nagy nap, egy kiselőadást tartottam és egy vizsgát is írtam. A kiselőadás egy franciaóra külföldieknek kurzus keretein belül zajlott, pszichológia témát választottam, a személyiségtípusokat mutattam be és előtte mindenkivel kitöltöttem egy tesztet, hogy ők milyen személyiségtípusba tartoznak. Nagyon jól sikerült szerencsére, ébren tudtam tartani az osztály érdeklődését, a tanárnő is megdicsért, de persze kiemelte a kiejtési hibáimat és a nyelvtaniakat is. Még ennek is örültem, mert legalább fel tudta sorolni őket. Volt már olyan előadás, ami annyira rossz volt, hogy nem is kezdett bele a hibákba.

A vizsgára nagyon sokat készültem, főleg azért mert számomra megfoghatatlan egymáshoz nem kapcsoló információk halmazát kellett megtanulni. Az 4 "legfontosabb" újlatin nyelv változását, tulajdonságait. Az első feladat az volt, hogy adott a tanár egy spanyol szöveget és fordítsuk le franciára. Először néztem, hogy ez picit erős, fél év alatt nem tanultunk meg egyszerre 4 újlatin nyelven attól hogy megnéztük, hogy 4 ragozás van a románban és a spanyolban diftongusok és triftongusok is vannak. Aztán rájöttem, hogy ezt a szöveget már egyik órán lefordítottuk. Még volt egy rakat feladat, de alapjában véve jól sikerült.

Csütörtök este újra tanulás: beadandó és a másnapi szóbeli német vizsgára szavak magolása. Vagyis kellett volna magolni őket, inkább átmentem a Saskia-hoz németet gyakorolni, tehát elmondtam azt a 10 mondatot és tőle is megkérdeztem, amit el tudok mondani németül :D Utána meg bulizni mentünk. Mindenki hülyének nézett, hogy másnap délután vizsgám van és másnap reggel 9-kor órám, de mindenki ment, már 2 és fél hete nem voltam, és akkor is nagyon rossz volt, úgyhogy gondoltam megengedem a vizsgák és a tanulás után ezt a luxust magamnak. Először egy ismeretlen osztrák srác koliszobájába mentünk, ahol volt még egy rakat ismeretlen német ajkú meg egy skót srác és te jó ég!!! mindegyik irtó jól nézett ki. Nem mintha ez engem érintene, de akkor is. Az ember megrökönyödik az ilyesmin ennyi csúnya francia után. Ott voltunk éjfélig, és mivel mindenkinek a snapszot kínálgattam, azt hitték, hogy elzászi vagyok. Hát ennél szebb bókot még életemben nem kaptam, végre nem néztek külföldinek :D

Ezután elmentünk egy diszkóba, ami nagyon nagyon nagyon jó volt. Ott voltunk fél 5-ig. Nem vagyok normális most így utólag belegondolva, de annyira jó volt a társaság és annyit nevettünk, hogy nem érdekelt, hogy másnap milyen kötelezettségeim vannak a suliban. 5-kor ágyba kerültem, 8-kor keltem, hogy megyek órára. 6-an voltunk a 30 fős órán, szerintem jogosan mondhatom, hogy hős vagyok, hogy bementem. Aztán délután meg levizsgáztam németből és azt mondta a tanár, hogy sehr, sehr gut.

Most elmentem bevásárolni, mert nemsokára jönnek a magyarok és főzök nekik tejfölös husit. Zombi vagyok, alig aludtam, csak aludni van kedvem, de nem baj :) Holnaptól megint kemény tanulás a jövőhétre, még 4 vizsgám lesz.

Nagyon ritkán írok már a blogomba, vagyis 3 naponta, ami nálam durva. Rengeteg a program és a legtöbbet le kell mondanom, mert a vizsgák elözönlenek. Tegnap volt egy és azt hiszem megbuktam. Egy szlogent teljesen félreértelmeztem, azt hittem mást jelent, ami miatt eléggé magam alatt vagyok. Rengeteget tanultam rá és azon buktam el, hogy nem tudtam franciául. Mindeközben kiderült, hogy vissza kell jönnöm januárra, mert az otthoni koordinátorok nem engedik meg, hogy hazajöjjek egy hónappal előbb, csak ha kifizetem a pénzt. Ez van... Jó is, meg rossz is.

Tegnap magyar kártyáztunk Jeannal és a magyarokkal. Ma a tanuláson kívül este sütit sütöttünk a lányokkal  a nagy konyhában. Elvileg úgy indult az egész, hogy mindenki valami helyi specialitást csinált(nekem magyart kellett volna), de aztán mindenki a legegyszerűbbet csinálta. Nagyon jól telt az este.

Hiába a vizsgák, meg a sok program, legtöbbször azon jár az agyam, hogy milyen lesz otthon. Nagyon be vagyok zsongva, nagyon szeretnék már hazamenni, látni a családomat, jól megölelgetni őket. Anyu, apu, Máté, ma eszembe jutott ez a dal, mert mindig karácsonykor be szoktam rakni ezt a cd-t, hallgassátok meg, ezt nektek küldöm:

http://www.horvathattila.hu/dalszovegek/bojtorjan/csavargodal/ha-egy-napon-hazamegyek/

Idén karácsonykor is ezt fogjuk hallgatni. Nem ismerek magamra, nagyon durván túlstresszelem a vizsgákat és irtó nehezen veszem rá magam a tanulásra. Nagyon nagy lelki teher, hogy a tét az, hogyha nem sikerülnek, vissza kell fizetnem a teljes Erasmus ösztöndíjamat. Elképzelhetitek mennyire durva állapotban lehetek, mert még egy szombati utazást is lemondtam, amit a német tanár szervez Offenburgba. Szörnyű... Ilyen soha nem tennék normál esetben. Puszi mindenkinek :)

Szerintem ezeket a napokat nagyon elszámoltam, amiket kiírok minden bejegyzés felé. Lehet, hogy holnaptól újra inkább címeket adok. Már több, mint három hónapja vagyok itt, így logikusan több, mint 90 napnak kellene lennie ott felül. Na mindegy. Tehát csütörtöktől folyamatosan tanulok, habár mindig van valamilyen program, mert márcsak két hét és megyünk haza és próbáljuk bepótolni mindazt, amit eddig nem tudtunk megtenni. Pénteken például suli után(németből megint 18-ast kaptam:)))) Kehl-be mentünk, hogy az általunk húzott ajándékához kinyomtassuk a képeket. Utána egy össznépi karácsonyi vásározáshoz csatlakoztunk, ami teljesen kudarcba fulladt, mert mindenki össze-vissza érkezett meg, nem lehetett a csapatot együtt tartani és a szervező nagyon bekattant. Végül beültünk egy kocsmába és megittunk egy pohár bort, beszélgettünk, nem volt rossz. Furcsa nagyon, hogy itt Strasbourgban egyáltalán nincsenek lepukkant kocsmák. Olyanok, mint amilyenek otthon minden utcasarkon. Itt minden kocsma nagyon modern, kényelmes és drága. Állítólag Németországban sem lehet már olyanokat találni. A fiataloknak nem is program buli előtt az, hogy beüljenek egy ilyen helyre, mert a gatyájuk is rámegy, inkább otthon iszogatnak egymásnál valamit és utána egyből onnan mennek el a diszkóba. Nálunk otthon ez elképzelhetetlen, ha bulizni akarunk, mindig az első állomásunk egy átlagos kocsma, ahol az árak tűrhetők, nagy cigifüst van és rengeteg korunkbeli ismerős. Lehet, hogy ezzel a társadalmat jobbá teszik, mert a lecsúszott alkoholisták nem tudnak mindennap ott dekkolni, de nekem ezeknek a kocsmáknak a hiánya inkább negatívum és kicsit sajnálom az itteni fiatalokat, hogy sose tudják meg milyen egy Jobb, mint otthon vagy egy Sörpatika. Nekem ez szerves részét képezi a fiatalkoromnak.

Na mindegy, tehát pénteken ez volt, plusz még a magyarokkal beszéltük meg a szombatot este, mert úgy volt, hogy megyünk Bázelbe. Én estére nagyon kipurcantam, mert reggel 8tól nem is voltam otthon, csak este 9-re és még tanulnom kellett. Mindenki ment bulizni, én meg a jegyzeteimet bújtam. Aztán szombaton tényleg elmentünk kirándulni. Azért tanultam előtte ezerrel, hogy a szombati napomat rá tudjam áldozni erre az utazásra. Hárman mentünk, az Andi és a Vince(akik egy pár) meg én. Kehl-ből indultunk, mert a németeknél van egy csoportos jegy, ami nagyon kedvezményes és egy napig korlátlan vasúti utazásra biztosít. Végül megálltunk Freiburgban is és ott is sétálgattunk másfél órát. Nagyon szép kis város. 

Mint ahogy Vincétől megtudtam a strasbourgi határ mellett közvetlen húzódó német  régió az egyik legfejlettebb része Németországnak. A vonatúton is láttuk, hogy tényleg minden kis faluban is volt valamilyen gyár, nagyon iparosított vidék. Magán Freiburg városán csak annyi különbség volt, hogy mindenhol építkezések zajlottak és nagyon rendezettek és tiszták voltak az utcák. Egy-két hónapja itt volt egy pápalátogatás, én nem is hallottam róla, pedig szívesen megnéztem volna.

Aztán továbbmentünk Bázelbe, ami már Svájcban található. A határ... hát az nem tudjuk hol volt. A vasúton volt valami bódé szerű üres izé, lehet, hogy egykor ott volt az ellenőrzés. Bázel német nyelvű város, habár a hármashatárnál található. Az egész város tele volt turistákkal, csak úgy hömpölygött  a tömeg. Nagyon szép hely, gyönyörű épületekkel, egy csodálatos székesegyházzal és a karácsonyi vására is olyan kis barátságos volt, kevésbé "vegyél meg mindent, amit látsz" hangulatú. Voltak kis bódék a gyerekeknek barkácsolásra, egy aprócska kis Betlehem, tűz volt gyújtva, minden sarkon egy utcazenész(még magyar cigányok is magyar dalokkal). Habár igaz, hogy nincs sok látnivaló, két-három óra alatt körbe lehet járni a várost, de nagyon jó a hangulat.

  AZ árak borzalmasak. Svájci csokiból 9 kicsi darab 6000Ft, a svájci órákról már nem is beszélek. Ruhaboltokban is voltunk, hát igen... És persze frank a pénzük, de mindenki euróval fizet. Ők meg frankkal adnak vissza. Még berakok egy képet a svájci karórákról

Az elmúlt két napom gyorsan elröppent. Tegnap tanultam, este pedig magyar estét szerveztem a szobámban, 6an voltunk. Ma pedig Ludivine-el találkoztam, szintén tanultam és este pedig a francia karácsonyi vásárt néztük meg. Gyönyörű. A lány, aki a fényképezőt hozta volna nem jött el, így nincsenek képek, de pénteken újra megyünk és csinálunk sokat. Minden fényben úszik a város különböző pontjain, bódék vannak kirakva és helyi kézművesek, mindenféle gazdák rakják ki portékájukat. Meg persze a nem helyi és nem specialitásokat áruló nemzetközi, a globalizálódott világhoz alkalmazkodó árusok is, egyszerűbben a kínaiak. Szóval hatalmas élmény, kedvem van karácsonyozni. Vettünk egy gofrit, meg egy furcsa almalevet, ami 7 fűszerrel és mézzel volt ízesítve, egy élmény volt.

Mivel nincs sok mesélni valóm, de szeretnék valamit írni, ezért megrendelésre beszélek kicsit a francia furcsaságokról, ma talán csak a nyelv furcsaságairól. Az itt töltött idő alatt rendszeresen keveredtem nagyon kínos helyzetekbe abból adódóan, hogy lefordítottam valamit szó szerint magyarról franciára. Mindig sikerül az olyanokat kifogni, amelyeknek valamilyen szexuális tartalma van, már csak nevetünk ezen a lányokkal. Akkor íme a lista:
 

1. Kedvenc ilyen történetem ezen a hétvégén történt. Jean családja, szombat este, hatalmas családi vacsora, ezer fogás, jómodor, kellemes társalgás. A fogások befejeztével ki akartam fejezni, hogy eleget ettem, tele vagyok és a magyar kifejezést lefordítottam szóról szóra franciára: Je suis pleine. A család megrökönyödve néz rám, a gyerekek próbálják magukba fojtani a nevetésüket, én meg értetlenül nézek Andira, aki ezek után nem kontrázik rám, hogy ő is tele van. A megfagyott légkörben Jean nagyon udvariasan magyarul elmagyarázta, hogy ezt a lányok szeretkezés után szokták mondani Franciaországban. Upsz... Az apukája utána franciául magyarázkodott, hogy ne érezzem kellemetlenül magam, értették mire gondolok. Ma megkérdeztem Ludivine-t, ő pedig állította, hogy ezt a tehenekre szokták mondani, ha terhesek és ha egy nő mondja ezt akkor nagyon vulgárisan azt jelenti, hogy felcsinálták. Upsz... Az 5. fogás után bejelentem, hogy felcsináltak. Ez aztán a magyar jómodor.

2.a A németek az első hónapban folyamatosan úgy fejezték ki azt, hogy melegük van, hogy meleg vagyok, azaz je suis chaude. Ez magyarul is viccesen hangzik, de franciául még gázabb. Akkor mondja egy lány, hogy je suis chaude, ha nagyon nagy kedve támad lefeküdni egy fiúval. És mivel szeptemberben igen meleg volt errefelé, a németek nagyon sok fiúnak kifejezték szexuális vágyukat.

2.b Ugyanez a helyzet az excité melléknév használatával, amiről tudtam hogy létezik, nem tudtam, hogy mit jelent, de mivel angolul van egy olyan, hogy excited (izgatott) gondoltam megszínezem a szókincsemet ezzel a lágy fordulattal. Hát nem kellett volna... Miközben röhögtem azon, hogy a "németek melegek, azaz le akarnak feküdni bárkivel" és ezt fűnek, fának elmondják, én is mindenfélét mondtam ezzel az excité-vel a legkülönbözőbb embereknek a másnapi bulival, a kezdődő zh-kal és a nemsokára megérkező barátommal kapcsolatban... Ők meg mosolyogva bólogattak.

3. Ez a sztori a folyosón lévő konyhában történt. Éppen a számítógépemmel voltak problémák és az egyik arab srác bejött hozzám megnézni előző nap, hogy tud-e valamit tenni, hogy legyen internetem. Ezt egy másik srácnak a konyhában elmeséltem és azt akartam mondani, hogy meglátogatott az arab srác. Szeptemberben még nem tudtam, de ezt nem szabad úgy mondani, hogy il m'a visité, ami a meglátogatottnak a szószerinti fordítása, mert ez virágnyelven annyit tesz, hogy lefeküdt velem, a teste meglátogatta az én testemet. Volt ezután nagy röhögés a konyhában, az egész folyosó megtudta, amit még én se tudtam.

4. És persze az örök csapda. "Gyakoroltam nyelveket." Mivel az ittlétem során a franciát gyakorlom ezért kb minden friss ismeretségnél elhangzott ez a mondatom, míg rá nem jöttem, hogy nem az akcentusom miatt röhögnek az emberek a szemembe. Ez magyarul is kétértelmű, de mikor korlátozott a szókészleted és gügyögsz egy nyelven, nem figyelsz minden árnyalt jelentésre. Ilyenkor jönnek a "És kivel gyakoroltál?" "Ha gondolod segítek gyakorolni!" válaszok.

Most úgy tűnhet, hogy a francia nyelv egy nagy csapda és minden kifejezés által valahogy egy ilyen témába ütközünk. Persze ez nincs így, de nagyon kell figyelni mit mondunk. Ahhoz, hogy átérezzük mi magyarok, hogy milyen hatást kelt ez a franciákban, leírok egy rövid kis történetet, ami Jeannal történt meg, mikor ő mondott egyszer valamit furcsán magyarul. Az idősebb vagy kisebb tűréshatású olvasóimtól elnézést kérek a vulgaritás miatt. Ha valaki ódzkodik az ilyesmitől, hagyja abba most az olvasást, mert sajnos szépen ezt nem fogom tudni kifejezni.

Tehát a szobámban ültünk, Jean, 3 magyar lány és Vince. A snapszot akartuk inni, de nem volt dugóhúzó a szobában, és nem tudtuk kinyitni az üveget. Nagyon jó hangulatú este volt, csupa nevetéssel és mindenképp meg akartuk kezdeni, a fiúk már próbálkoztak késsel, kulccsal, mi lányok meg csak néztük. Ezután megelégelve, hogy nem teszünk semmit Jean benyögte, hogy lányok, ti tudtok szopni. A levegő egyszerre megfagyott, leolvadt az arcunkról a mosoly és Jean nem értette, hogy mi rosszat mondott a tirer ige lefordításával.

Minden nyelvben léteznek csapdák és minden nyelv logikája más. Azért sokszor működik a szószerinti fordítás, főleg a németekkel. A magyar és a német nyelv logikája, a képek, amiket le lehetne festeni a nyelvvel nagyon hasonlóak, ezért ha franciául beszélünk egymás között a német lányokkal, mi nagyon jól megértjük egymást, míg a franciák nem is tudják, hogy mi a fenét mondunk :)

A mai nap is elröppent. Délelőtt tanultam keményen az esti vizsgára, korán keltem, hogy minden rendben legyen. Délután órán voltam, a vizsga előtti utolsó óra. Furcsa, hogy eltelik a szemeszter. Mintha most kezdődött volna. Emlékszem, mikor első órán csak bámultam az órán bután. És a gond, hogy ez most se változott... :) Ma a tanár felszólított, hogy mit válaszoltam az egyik otthoni feladatra. Mikor mondta a nevemet a katalógusról, mondtam hogy én vagyok a Réka, ő meg mondta, hogy tudja. Ja akkor jó... Eddig még nem adta tudtomra, hogy tudja, hogy létezem :D Szerintem nagyon elpirulhattam, mert nem szeretem ha egy osztálynyi ember engem figyel, miközben hülye francia nyelvészeti feladatokat próbálok (sikertelenül) megoldani. Miután kiszedte belőlem minden tudásom(10 másodperc alatt elmondtam mindezt hosszú szünetekkel), mondta, hogy oké, köszönjük, valakit megkérünk, hogy segítsen Rékának. Még van egy hetem bepótolni mindent a vizsgáig. Bár a franciák se tűnnek sokkal okosabbnak, ez megnyugtató.

Aztán hatkor jött a vizsga. A Saskia mondta, hogy ez 6 kredites óra. Szerencsére nem ragadt rám a többiek parája. Nem szeretek vizsga előtt másokkal beszélgetni, mert alapból nyugodt vagyok, viszont ha mindenki körülöttem ideges, akkor hamar ideges leszek én is. Vagy kiakadok. De az majdnem ugyanaz. Aztán végül kijöttem a teremből másfél óra múlva, majdnem 6 oldalt írtam, el tudom képzelni, hogy mennyi hiba van benne, de végeztem. Az eredmény kb februárra lesz meg, így egy időre minden gond letudva.

Ezután egyből moziba siettünk, így ünnepeltük meg a vizsgát. Meg persze kulturálódni mentünk. Nem szeretem a mozit, de ha Franciaországban vagyok, egyszer már elmegyek megnézni a francia kultúra legjavát: a Twilightot... :) Na jó, ezt a filmet a Monicáék választották ki és megkérdezték, hogy akarunk-e menni. Én nagyon nem szeretem és az első film kivételével nem is láttam egy részt se és nem is olvastam egy könyvet se. Mikor elkezdtem az elsőt, az első 10 oldal után a közhelyeket raktározó része az agyamnak kicsordult és féltem, hogy maradandó károsodásom lesz, úgyhogy abbahagytam. Szóval nem a film miatt, de a nyelv meg az élmény miatt elkísértük őket a Saskiaval. Na most Franciaországban vagyunk, a francia nyelv hazájában: a film angolul volt, francia felirattal... A francia kultúra legjava... :) Amúgy nagyon jól sikerült végül az este, a Saskiaval az egészet végig kommenteltük, rengeteget nevettünk, miközben mások meghatódtak, majd a film második fele horrorisztikussá és drámaivá vált, ott már csak elképedve néztük, hogy te jó ég!

Aztán hazajöttünk és kaptam egy levelet a lakhatási támogatós szervezettől, hogy nem adnak támogatást, csak ha a születési anyakönyvi kinyomatom másolatát elküldöm. Jó, hogy ezt a hazaút előtt 3 héttel találják ki. Még picit rendbe raktam a szobámat, láttam, hogy Jean anyukája már írt is emailt, hogy mi újság, meg egy német tanár is, aki francia, hogy magyart akar tanulni és hívjam fel holnap. Én??? Ő akar magyart tanulni. Ha egy telefonhívást sajnál, akkor hogy fog a magyar nyelv többi buktatóin átevickélni? Tárgyas, alanyi igeragozás, tulajdonnevek helyesírása, elipszilonos jé, hajajj... Majd rájön, hogy az a telefon nem is volt olyan nehéz ügy. Na jó, majd lehet, hogy felhívom:) Most pedig jó éjt mindenkinek!
 

Már hétfő reggel van, tegnap este 10 körül megérkeztem Strasbourgba. Az itt töltött egyik legjobb hétvégém volt ez a mostani, annak ellenére, hogy most délelőtt ezerrel tanulok, mert este vizsga lesz és nem tanultam semmit se szombaton, se vasárnap. Vannak dolgok, amik fontosabbak, mint a tanulás, és ami miatt megéri egy kicsit hanyagnak lenni: na ez ilyen dolog volt.

Fél 11-kor indultunk a koliból Jeannal és Andival Barrba, vonattal mentünk. 40 perces volt az egész út, Barr még Sélestat-nál is közelebb van, 30 km-re Strasbourgtól. A táj a vonatúton a szokásos elzászi gyönyörű hegyes, szőlős vidék volt. Megérkeztünk a városba, Jeanék háza körülbelül 5 percre található a vasútállomástól. Gyönyörű házban laknak, régi családi örökség, egykor étteremként és hotelként funkcionált, most csak ők laknak benne, de gyönyörűek a régies bútorok, nagyon családias minden helység. Az első egy-két órában főként ez a hangulat ragadott magával, ebbe sose gondoltam bele, de rettentően hiányzott ez a családi légkör, hogy egy "otthonban" lehessek, ahol anyai szeretet vesz körül mindenkit, apai gondoskodás és a gyerekek visznek színt az itteni életbe. Megérkezésünk után nem sokkal leültünk ebédelni. Az anyukája nagyon ügyesen főz, mindig valami elzászi specialitást adott nekünk, apukája valami étvágycsináló alkohollal kínált minden étkezés előtt és közben pedig boroztunk. Kezdem az étkezéssel. Az étkezés Elzászban, úgy, mint Franciaországban teljesen más, mint Magyarországon. Náluk(habár hétvégén voltunk csak) 2-3 óráig tart egy ebéd, egy vacsora, 3-4 esetleg 5 fogással. Volt, hogy leves volt az előétel, volt, hogy valamilyen húsos kenyeres akármi, volt, hogy saláta, a főétel mindig nagyon finom volt, kicsit emlékeztetett a hazai ízekre: sertés-, marha-, bárányhús fűszerekkel, főtt krumplival. Sajt. Ez is egy külön fogás, a hűtőben mindig 4-5 féle sajt van. És persze a desszert, ami a legjobb. Ezután még mindig van egy kávé, rágcsálnivaló, fél órát még el lehet beszélgetni minimum az asztalnál. Nagyon jó hangulatúak és humorúak az étkezések, a gyerekek hülyéskednek, megkérdezik, hogy hogy telt a napja a családtagoknak, vagy éppen valamilyen komolyabb, a világot érintő problémáról, eszmefuttatásokról beszélnek. Minket is bevontak a beszélgetésbe, nagyon érdeklődőek, kedvesek voltak. Az első este még csak pislogtunk, aztán szép lassan feloldódtunk és mi is igyekeztünk kivenni a részünket a beszélgetésből. Talán abbahagyom az ételes részt, mert már így is sokat írtam róla.

Az ebéd után apukája elvitt minket egy Andlau vár közelébe. Először is fontos leszögezni, hogy hogyan mentünk. Van egy kocsija, 56 éves, nem tudom a magyar nevét, inkább rakok be róla egy képet. Sok helyre mentünk ezzel a két nap során és észre kellett vennem a szörnyű igazságot: én felvehetek akármit, járhatok akárhogyan, soha ennyi férfi nem fog ennyire megnézni, mint mikor ebben a kocsiban ültem :D Talán jobb is. Vagyis biztosan. Hatalmas élmény volt. A legviccesebb benne a kézzel irányítható ablaktörlő volt, volt egy kis fogantyú, amit forgatni kellett és úgy törölte le a vizet az ablaktörlő. Tehát a kép:

Andlau vára az erdő közepén volt, tettünk egy kis túrát, nagyon jó volt a természetben lenni ennyi idő városban élés után. A vár munkálatok miatt le volt zárva, de körbe tudtuk járni teljesen. Rakok be erről is egy képet.

Ezután elsétáltunk Mittelbergheimbe, ami egy nagyon jó séta volt, csak lefele kellett menni a hegyről. Ezt a falut egyik évben megválasztották Franciaország legszebb falvának.Aztán innen átsétáltunk Barrba, ahol körbejártuk este a várost. Nagyon jó, hogy most jöttünk, mert már kirakták a karácsonyi díszeket, irtó szépen fel volt díszítve minden, állítólag Elzász a legszebb karácsonykor és Strasbourg a  karácsony fővárosa. Sajnos én nem tudok a gépemmel esti képeket csinálni, a Jean képeit meg nem engedi feltölteni ez a rendszer, de próbálok valami megoldást kitalálni és mégis felrakni egy-kettőt idővel.

Este aztán 8-tól hajnali 1-ig vacsoráztunk, soha életemben nem ettem ilyen sok ideig. Nagyon sok érdekes dolgot tudtunk meg, hatalmas élmény egy ennyire más kultúrájú, ilyen kedves családdal lenni. Aznap este találta ki a család, hogy hova menjünk kirándulni. Mondták a helyeket a környéken, kérdeztük, hogy voltunk-e már itt és itt és nagyon furcsa volt, mert már szégyelltem bevallani, hogy igen én mindegyik helyen jártam. Kicsit olyan volt, mintha fel akarnék vágni vele, hogy én milyen sok helyen voltam, pedig tényleg azokat a helyeket kérdezték, ahol épp jártam. Most jöttem rá, hogy ezalatt a fél év alatt iszonyúan sokat utaztam és hogy tényleg kihasználtam minden időmet, rengeteget láttam. Másnak az apukája is jött velünk kirándulni.  Először kocsival megnéztünk kis elzászi falvacskákat, mindegyikhez kaptunk idegenvezetést, megtudtuk, hogy melyik házban ki lakott, mi a templom története, régen hogy nézett ki, aztán a Mont St. Odile-ra mentünk, ahol én már egyszer jártam, de akkor teljesen másképp nézett ki. Akkor még majdnem nyár volt, most már tél. Az egész táj, ami a lábunk előtt hevert felhőkben úszott, soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Mintha a világ felett lettünk volna, vagy egy repülőn. De a repülőn nincs egy hatalmas templom és zarándokhely. Erről rakok be képeket.

(Ez a kép eléggé ferde, de sajnos nem csináltam jobbat, viszont gondoltam ezt nem hagyhatom ki). Ezután visszamentünk enni, majd délután Obernaibe mentünk, ahol szintén voltam már, de most a karácsonyi díszekkel sötétben egy egészen más hangulatot árasztott. Végigjártuk a vásárt, a várost, a templomot, ahol már a Betlehem fel volt építve. Ha a képes problémát sikerül megoldani, rakok be egy kivilágított, karácsonyi fényes képet, de addig egy forralt boros, Jean apukájás, Jeanos és Andis képpel kell beérnetek :) Ami lehet, hogy még szebb, mint a fényes ;)

Aztán vacsi után az apukája elhozott minket Strasbourgba, az anyukája pakolt nekünk kaját a hétre, komolyan mintha otthon lettem volna. Ezentúl mindenkinek hirdetem a világban, hogy az elzászi emberek a legkedvesebbek:) Nagyon nagyon szupi hétvégén volt!

Az elmúlt napok nagyon kemény tanulásból állnak. Vagyis az lenne a legfontosabb dolgom, de inkább úgy történik mindez, hogy mikor van egy kis szabadidőm akkor tanulok. Tehát evés közben, gépezés alatt, uncsi órákon és alvás helyett. Tegnap délután a könyvtárban tanultam ezerrel, jó sok kutatnivaló van ehhez az érvelő esszéhez. Ezután Ludivine-nel találkoztam és nagyon jól sikerült. Egyre jobban szeretem. Sok mindent mesélek neki Magyarországról, érdeklődik, ő meg sokat mesél Lotharingiáról, a szlengről, a francia egyetemisták életéről, engem is érdekel. Este elvileg tovább kellett volna tanulnom, ehelyett nagyon okosan Így jártam anyátokkalt néztem, olvastam a magyar könyvet, aztán elaludtam jó későn.

Ma délelőtt Scadit tanítottam és megint meggyűlt a magyar nyelvtannal a bajom. Mikor meglátta a birtokos esetet, végül lemondott arról, hogy azzal kezdjük, inkább a franciául prepozícióknak nevezett dolgokat nézzük meg. Hát nem is kell mondani, hogy az mekkora problémát okozott. A ban,ben-t, az on, ez, ön-t és a felettet sikerült megtanulni, de előtte tisztázni kellett a magas mély és vegyes hangrendű toldalékolást. Nagyon megrökönyödött azon, hogy bemutatkozásnál egy még a nevünket is toldalékoljuk. Számára ez úgy jön le, hogy nem is a nevünket mondjuk bemutatkozásnál, hanem egy sokkal hosszabb alakot és hogyan értjük meg akkor, hogy mi a másik neve. Most a "RÉKÁNAK hívnak"-ra gondoltam. Végül nagy nehezen átevickéltünk ezen is. Aztán délben együtt kajáltunk a menzán a csajokkal, ennyi embert még nem láttam egy helyen, mindenki az ételért küzdött. Délután óráim voltak és este pedig a tanulás után és előtt kicsit együtt voltunk a lányokkal, beszélgettünk. Este láttam meg az emailt, amit a német tanár írt a kirándulással kapcsolatban és az eleje úgy kezdődött, hogy remélem rendesen felkészültetek a holnapi vizsgára. Hát nekem akkor esett le, hogy vizsga lesz. Már kétségbe se estem...Ez az én formám :)

Szörnyű éjszakám volt. A meleget ezentúl jobban meg fogom becsülni, mint bármit. Két takaró egy vastag pizsama, egy pulcsi, egy zokni nem volt elég, hogy ne fázzak, mindenféle pulcsikat terítettem magamra a takaró alatt. Hétfőn nagy panaszkodás lesz a vezetőnél. Másnap az órák elteltek, a németvizsga nem volt vészes. Órán olyat játszottunk németül, hogy ki kellett találni, hogy melyik város, vagy épület van egy-egy képen és az ausztriai városokat én tudtam a legjobban. Először örültem, hogy milyen intelligens vagyok, aztán rájöttem, hogy csak azért, mert Franciaországtól nagyon messze van és alig járt ott valaki, tőlünk meg egy köpés Bécs.

Délután Andival bevásároltunk a Jeanékhoz ajándékok terén, a szüleinek viszont egy kis semmiséget, hogy ne üres kézzel állítsunk oda. Hazaértem a koliba, mikor láttam a kifüggesztett lapot, hogy nincs internet. Tajtékoztam a dühtől, mert anyu pénteken ért haza a kórházból és most tudtunk volna először beszélni rendesen. Gyorsan irányt változtattam felpattantam egy buszra és a suliból neteztem. Nagyon rossz kedvem volt egész délután, úgy minden összecsapott a fejem felett. Aztán este a magyarokkal voltam és sokkal jobban éreztem magam, meg a Saskiával és a barátjával. A Saskia barátja nem tud semmilyen nyeleven csak németül ezért németül beszélgettünk. Nagyon vicces volt. Ilyen mondatokat mondtam, hogy Strasbourg ist schön? De végülis kedvesen beszélgetett velem, a válaszokat nagyjából lehetett érteni, ha nem akkor Saskia fordította. Este meg átlopózott Saskia egyedül a szobámba, mikor már aludt a barátja és órákon át beszéltünk, sokkal jobban lettem én is.

Most pedig szombat reggel van, befejeztem az esszémet és 10 perc múlva indulok jeanékhoz. A bagettem felét még meg kell enni és a csomagom sinc skész úgyhogy rohanooooook.
 

Kedd reggel, korán kelés, hideg, egy csomó tanulnivaló és kialvatlanság. Mivel az előző este sokáig elhúzódott nagyon nehezen keltem. De végülis kikecmeregtem a jégverem szobámba a meleg dupla takaró és pizsamarétegekből, és nekiálltam a napnak. Futás a buszra, a Saskia szitkozódása, mert újra futni kell, a buszon szokatlan hő, amit egész nap nem tapasztalunk. Elgondolkoztam, hogy milyenek az otthoni reggeleim és most picit megrökönyödtem ettől a gondolattól. Nagyon idegennek tűnik az, hogy átbaktatok Pécsen a Megyeri téren a 25 emeletes mellett, aztán az ovi, a Rókus sétány és a BTK épületeit már futva teszem meg még ha magassarkúban is vagyok, mert már az 5 perc késésen is túlléptem. Az meg aztán pláne idegen, hogy kikelek az extrakényelmes otthoni franciaágyamból, anyuék a hálószobában olvasnak, Máté a szobájában tv-zik, egy kakaó vár az előszobában, kinézek az ablakon és a szembe szomszéd legújabb vitatkozásának és ordibálásának lehetek tanúja. Nagyon furcsa lesz hazamenni. Otthonommá vált ez a hely és megszokássá a mindennapi teendők sora. Furcsa ez a kettősség, egyik percben minden porcikám hazavágyik, a másikban meg rettegek attól, hogy hogyan illeszkedem vissza az otthoni egyszerű kis életembe, nem találom-e majd túl egyszerűnek.

Visszakanyarodva a mindennapokhoz, jövő heti vizsga témájáért mentünk az egyik tanár irodájába. Kiadja egy héttel előtte a disszertáció témáját és majd azon a bizonyos hétfőn 2 óra alatt meg kell írni mindenféle segédeszköz nélkül. A tanár fekete, és most hiába, de már tudjuk, hogy 15 perc késés be van kalkulálva. Ez nem rosszindulat, ez tapasztalat. Úgy, ahogy a magyarok mindenből a legolcsóbbat veszik, bármi legyen is az, a négereknek nincs időérzékük és számukra az idő nem is bír olyan nagy jelentőséggel. Kicsit hasonlítanak ebben a spanyolokra, de a kettő között mégis van különbség. A feketék soha nem tesznek úgy, mintha meghatná őket az olyan dolog, hogy perc, hogy határidő, hogy pontos kezdés, hogy késés. Ők mindent körülbelülre mondanak, mindent ráérősen csinálnak, nem türelmetlenek, ha nekik kell várni, valahogy másképp fogják fel az életet. Egy vicces példa: ez a néger professzor a múltkor azt mondta, hogy még nem tudja, hogy a jövő hét hétfői órát megtartja-e vagy nem. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Kérdeztük, hogy akkor bejöjjünk? Ő meg azt mondta, hogy még nem tudja megmondani, lehet, hogy be kéne, lehet, hogy nem. Az órán európaiak és amerikaiak voltak, senki nem jött be. De nem hiszem, hogy ez kontinensem múlik, ez az egyetemisták felfogása. A feketék ilyenek, ha kimondjuk, ha nem, akkor is. A spanyolokban is van egy lazaság, ha az időről van szó, de ők ki nem állhatnak MÁSOKRA várni. Ők tudják mi az a határidő és mi az a késés, kivéve ha saját magukról van szó. Ha társaik követik el ezt, szörnyű megvetés és szurkálódó megjegyzések követik az ilyen borzasztó cselekedetet. Mindig elkésnek, de soha, soha nem kalkulálják bele a késést a dolgaikba és legközelebbi alkalomkor ugyanúgy tesznek, mintha most aztán tényleg szándékukban állna pontosan érkezni. A spanyolok között vannak kivételek. 2-3 olyan spanyolt is ismerek, akik időre odaérnek, vagy ha nem(ami ritka a kivételeknél) elnézést kérnek. A feketék között eddig még nem találkoztam kivétellel, az összes órára fél, nem ritkán egy óra késéssel érkeznek, a megbeszélt találkozókra esetleg nem is jönnek el és a néger professzor hajlamos elfeledkezni arról, hogy órája van most. Ha elfelejti és a diákok a szemére hányják, nem csinál belőle nagy dolgot, még ha hétfőn reggel 8-kor is van ez az óra.

Tehát a professzor kiadta a témát, mi meg csak pislogtunk. Nem tudom, hogy fogom megírni. Ezután Saskia-val útra keltünk az egyetemi dolgokat beszerezni, kellett tollat venni, papírt, egy könyvet. Ezután szétváltunk, én még a csomag után kutattam, amit Évi feladott nekem. Végül kiderült, hogy a régi posta elköltözött egy új helyre, elég furcsa környéken volt. Egy temető és nagyon sok kocsma vette körül, furcsa emberekkel. Bementem, elmondtam a helyzetet, a férfi ráncolta a homlokát, megkérdezte a nevem, majd előállt egy csomaggal. Az én ajándékommal. Kibontottam egyből és Vass Virág Franciadrazséja volt a kezemben, ami egy Réka nevű lányról szól, aki Franciaországba megy, mert ösztöndíjat kapott. Telitalálat. Még a postán elkezdtem olvasni, irtó boldog voltam, egy részeg bácsi meg is állított, hogy "Csomagja jött kisasszony?". Mondtam, hogy igen hatalmas mosollyal, az sem érdekelt, hogy valami nagyon rossz bortól bűzlött. Megdicsérte a mosolyomat és mondta, hogy látszik, hogy mennyire boldog vagyok. Hát ez márcsak igaz :) Köszönöm Évi:)))

Majd hazamentem és főztem. Tócsit. Jaj de fincsi volt :) A délutáni óráim elröppentek, az utolsó órán amellé a lány mellé ültem, akinek az anyukája magyar, de aki nem beszél magyarul. Nagyon aranyos, elhívtam őt szerdára a másik két magyarul tanulni akaró lányhoz, hogy csatlakozzon hozzánk. Este az én szobámban találkozott a csapat, kihúztuk a neveket karácsonyra. 5 euró értékben kell csinálni, vásárolni ajándékot. Én a holland lányt húztam, ami titok, végülis csak a világhálóra írom most ki. De egy rejtélyes nyelven: magyarul, úgyhogy senki nem tudja meg.

Szombat este is itthon voltam és tanultam. Saskia elment néhány feketével bulizni és extra jól érezte magát. Vasárnap is itthon voltam, Saskiaval voltam mikor éppen nem tanultam és este misére mentem. Rengetegen voltak, nagyon meglepődtem. Este úgy volt, hogy bemegyek a városba megnézni a karácsonyi fényeket néhány emberrel, de mivel csak spanyolok jöttek, nagyon elment a kedvem és hazajöttem.

Ma reggel Kehl-be kellett mennem. Paki újra eljátszotta velem azt, hogy 40 percet késett majd bejelentette, hogy mégsem jön, mindezt bocsánat kérés nélkül, úgyhogy kicsit megharagudtam rá. Igyekszem már nem megbízni az időben ha vele beszélek meg valamit, de nagyon nehéz dolog ez. Mivel nem tudom az időtől függetleníteni magam ezért inkább kevesebb dolgot csinálok vele és eltávolodunk. Nem tehetek róla, de nekem ez a spanyolos időkezelés sehogy sem fekszik. Én is mindig kések, de max 10 percet és akkor is szégyenlem magam. Nekik ez természetes.

Pár napja a magyarok mondták, hogy a Kehlbe tartó buszon milyen bűnözők és furcsa alakok vannak. Eddig is mindig feltűnt, hogy feszélyezve érzem magam és hogy furcsák az emberek, de csak ma tudatosult bennem, hogy ezek tényleg mind drogosok, bűnözők, csövesek, vagy diákok. Egyre megy :D A csóró nép. Ki kellett cserélnem a sálat, amit pár napja vettem Németországban, úgyhogy visszamentem  a boltba. Nem beszélt az eladó se angolul, se franciául, úgyhogy sokszor és hangosan mondtam h ich möchte schal zurück geben. Ennyit tudok németül, névelők és rendes szavak nélkül. Végül nagyokat mosolygott és odaadta a pénzt.

Ebédre nagyon furát ettünk. Összedobtunk újra mindent, amink volt, rengeteg zöldség, valamennyi sonka és az egyik lány barátja marokkói, úgyhogy ő valami marokkói palacsintatésztát hozott. Ebbe a palacsintatésztába raktuk a főzött zöldségeket és ezt ettük. Valaki azt mondta, hogy ez mexikói specialitás. Nagyon rossz volt. Vagy nemtudom. Nem akarok többet ilyet enni.

Az órám után beültem a könyvtárba szavakat tanulni picit, majd elmentem a koli melletti postára, ami kiderült, hogy zárva van. Úgyhogy holnap megyek a másik postára. Aztán Saskiaval voltam újra sokat, este pedig a magyarokat és Jeant vártam. Nagyon érdekes este kerekedett belőle, rengeteg kényes témával, egy kis alkohollal és sok pirulással meg nevetéssel.

Mától kicsit aggódok, mert anyunak be kellett feküdnie a kórházba kivizsgálásra egy régóta húzódó betegség miatt. Ma beszéltem vele telefonon és pityergett szegénykém. Nagyon rossz, hogy nem tudom meglátogatni, még normálisan beszélni se vele, mert nagyon drága. Szívesen hazamennék most és megölelgetném. De sajnos nem tudok és remélem mire hazaérek minden rendben lesz már. Most viszont megyek aludni, mert holnap is korán kelek.
 

Az elmúlt három napban szintén sok dolog történt velem, de nagyon tömören és viccesen össze lehet őket foglalni. Csütörtökön délben elmentem végre misére és nagyon jó volt. Az egész mise magyarországi Szent Erzsébetről szólt, kicsit meg is hatódtam, hogy épp most, mikor először eljövök ide van szó egy magyar vonatkozású szentről. Persze tudhattam volna, hisz Erzsébet névnap volt, de akkor is. A nap további része eseménytelenül telt az iskolában, jegyzeteket másoltunk, előadásokat hallgattunk meg, este pedig a magyarokkal voltam picit és a jegyet intéztük el. December 17-én száguldok haza vonattal. Juhúúú :) Már alig várom. Meg nem is. Nem tudom, hogy érzek ezzel kapcsolatban, de nem is fontos. Utána csatlakoztam az erasmusosokhoz, akik már türelmetlenül vártak. Kicsit úgy érzem, hogy rossz szemmel nézik, hogy mostanában a magyarokkal is többet lógok. Nekem nagyon jólesik velük lenni, de persze vegyesen vagyok velük is, másokkal is és így még mindig egész nap franciául beszélek, emiatt nem kell aggódnom... Az erasmusosokkal kendkupéztünk. Nem tudom, hogy kell írni. Ez egy kártyajáték, amit kiskoromban nagyon nagyon szerettem. Rájöttem, hogy most is szeretem. És arra is, hogy miért: legyőzhetetlen vagyok benne. A mi csapatunk nyert Saskiaval és nagyon örültünk.

Pénteken sikerült elintéznem azt a kis problémát, amit megint valami adminisztrációs ember szúrt el az órafelvételemnél. Én azt hiszem mindig kifogom az ilyesmit. Megkaptam a levelet a felvett óráimmal és valami manuszkriptológia is szerepelt ott, viszont egy másik hiányzott. Elmenetem az irodába és azt mondták semmi gond, csak tavaly óta nem változtatták meg a kurzus nevét, ha a kód egyezik, ne aggódjak. Ha ők mondják... A német órán kikaptam a dolgozatomat és 20ast kaptam ami itt a legjobb osztályzat, 100%-os lett a zh-m, nekem lett a legjobb a csoportba. Ez azért van, mert a kezdő csoportban vagyok és 5 éve tanultam egy évig németül és emlékszem a dolgokra. A tanár így megjegyezte a nevem, most azt hiszem én vagyok a stréber a csoportban. Mondanom sem kell mennyire "jó érzés"... :) Francia órákon ez legalább nem fog megtörténni. A német tanár szervez egy kirándulást Németországba. Mindenki felkapta a fejét, hogy azta, megyünk Berlinbe, Münchenbe, Stuttgartba, de valójában csak Kehl-be busszal. Ahova minden héten megyek egyszer. Strasbourgból könnyű a célországba kirándulást szervezni, ha németről van szó.

Délben a menzán kajáltam és először itt nagyon nagyon meg voltam elégedve azzal, amit kaptam. Egy hatalmas tarte flambée-t ettem főételként mousse au chocolat-val. Nyámi. Délután ezerrel belehúztam a tanulásba, mint már szerintem leírtam el kell olvasnom három könyvet. Saskia-nak és nekem mindegyikből csak egy példány van, így ha elolvasta az egyiket, jött a másikért, én a másikat is elkezdtem, összevissza cserélgetjük őket. Este bulizni indultunk. Hideg van. És ez rányomja mindenre a pecsétjét. A bulin végülis ott voltunk, én elhatároztam, hogy nem megyek ilyen diszkóba többet itt, max, mikor a búcsúbulit tartjuk, elegem van ebből a zenéből, meg a hangulatból. Egyszerűen nem érzem jól magam, egy szimpla este egy üveg borral meg jófej emberekkel egy szobában nekem sokkal nagyobb élmény, mint egy ilyen diszkó.

Aztán ma szintén végig tanultam, olvasok ezerrel, délben viszont valami nagyon extrás bolognait sikerült összedobnunk, ilyen finomat még nem is csináltunk. És én főztem, Saskia csak nézte. Utána meg a maradék húsból fasírtot csináltam. Teljesen meg vagyok magamon lepődve, mert ezek a főzések úgy kezdődtek, hogy hát van egy-két dolgunk, azt meg lehetne enni tésztával, most meg nagyon jó kajákat tudunk csinálni bármilyen hozzávalóból. Most főzök életemben először úgy, hogy nem szakácskönyv alapján, hanem érzésre, és nagyon élvezem. Társadalmi alkalmak a főzések. Azért is nagyon jó, mert egyrészt senki nem szól bele és nem tesz szemrehányást, ha valamit rosszul csinálok, másrészt meg senki nem finnyáskodik, a Saskia nagyon hálás, mindent megeszik. És kezdek egyre magabiztosabb lenni a konyhában, elhiszem, hogy jó, amit csinálok. Egyik nap a Vincével beszélgettünk és úgy beszélt rólam, mint aki alapból tud főzni. Ezt ő azért tekinti evidensnek, mert a múltkor főztem nekik valamit. Akkor gondolkoztam el rajta, hogy most tényleg tudok főzni? Persze ez nem olyan főzés, mint amit anya csinál, remélem majd egyszer olyat is tudok, mint ő. Egy vasárnapi ebédet nem bírnék még megcsinálni, de egy szombatira már képes vagyok és már ez is valami.

Most bejött az előbb Buba a szobámba, a folyosón lakó fekete srác, egészen összebarátkoztunk, pedig az elején nagyon tartottam tőle. Este el akar menni bulizni, aztán hívott minket is, de mondtam hogy én nem megyek, tanulnom kell, viszont lehet, hogy a többiek igen. A könyvek, amiket olvasok afrikai frankofón művek és nagyon jót tesznek a világnézetemnek. Jobban megértem, hogy mit miért csinálnak a négerek, mikor velük voltunk egyik este, miért viselkedtek számomra furán, miért ennyire túlságosan nyitottak és kettő fekete sráccal a folyosón beszélő viszonyban vagyok és már nem esik nehezemre, hogy kommunikáljunk, viccelődjek velük.
 

Most szombat van, a szobámban ülök és tanulok. Az elmúlt napok állandó problémája: harc a túlélésért a hidegben. A fűtés elvileg megy(azért megy, hogy ne lehessen panaszkodni, hogy nem megy) de gyakorlatilag olyan gyenge, hogy csak a falak miatt(amik szintén nagyon vékonyak) van 5 fokkal több a szobában, mint kint.

A túlélés stratégiái a hideg ellen a Robertsau Kollégiumban:

(Kifejlesztette és kipróbálta: az összes itt lakó erasmusos diák)

- Vegyél fel sok ruhát! Ez elég logikus és mindez működik is, amíg az ember mozogni tud a ruháktól. Ok, nem egy bugyiban flangálok a szobában, felveszek egy pólót, egy pulcsit, egy bolerót, a tavaszi kabátomat. De mikor már ez sem elég, akkor felmerül az emberben a kérdés, hogy most komolyan normális a téli kabátban és a bélelt téli csizmában tanulnia a saját szobájában a szegény külföldi diáknak? A ruhák halmozott felvétele a legegyszerűbb módszer (még ha a télikabátról is van szó) és leginkább alkalmazott minden nemzetiség által. A gond akkor van, ha főznünk, mosogatnunk kell, mert télikabátban ezt mégsem lehet, fennáll a veszély, hogy az ember felgyújtja magát a kabát ujjánál, vagy összefröcsköli az egészet. Van a másik probléma, az ha még így is fázunk, mert ugye ha ül a gép előtt az ember és tanul, néha még a két pulcsi, télikabát sem elég. Mivel ez egyre gyakrabban történt már meg velünk, minden intelligenciánk igénybevételével további módszereket dolgoztunk ki a hideg ellen, amit most itt megosztok Veletek:
- Zuhanyozz le! Sokszor! Nagyon sokat segít. Irtó forró vízben le kell zuhanyozni és utána legalább fél, esetenként 3/4 óráig nem fázik az ember. Egy ideig ez is nagyon népszerű volt az eramsusosok körében, de ahogy egyre hidegebb lett, annál gyakrabban kellett lezuhanyozni és ez mostanra már azt jelentené, hogy minden két órában. Nem kell külön rezsit fizetni, de nagy macera a jéghideg folyosón egy szál törölközőben kifutni, hogy utána felmelegedj.
- Keress meleg helyeket és oszd be úgy a napodat, hogy a szobádban ne tölts soha többet, mint két óra( ez a tűréshatár a jelenlegi hidegben). Boltok, éttermek, múzeumok, egyetem. Az embernek nagyobb kedve van órára járni, ha tudja, hogy egy jól bemelegített terem várja, amit saját otthonában nem talál meg.
- Nagyon új, a mai napon általam kifejlesztett és már egy-két ember által kipróbált módszer: engedj forró vizet egy lavórba, állj bele, a kezedet pedig rakd a csap alá, ahonnan szintén forró vizet engedsz. Fél óráig utána garantáltan csak egy pulcsit kell hordanot, mert a tested elraktározott valamennyi melegséget.
- Főzz! Ez a főzés idejére teljesen jó.
- A nagyon csóró és lusta egyetemisták módszere: gyújts gyertyát és tedd őket magad köré.
- Saskia módszere: úgy tanul, hogy betakarózik az orráig és egy keze van csak kint a takaróból, amivel tartja a könyvet maga előtt. A kezet 10 percenként váltogatni kell, mert különben lefagy.

Eddig ennyi módszerünk van. Ha bővül a lista, bővítem a bejegyzést is.
Amúgy nem ilyen vészes a helyzet. Most épp abban a fél órában vagyok, amit az új módszer utáni hatásnak nevezünk és nincs semmi bajom egy pulcsival .AZ a baj, hogy pont most kell elkezdeni tanulni, amikor egyre hidegebb van, és egy helyben ülni nehéz.
 

Újra egy összefoglalót készülök megírni. Eltelt sok idő az előző óta és másképp érzek, másképp látom a dolgokat, de ami megmaradt, az mindenképpen az, hogy egyre jobban megismerem magam és hogy egyre többet változok. Épp ma a koncerten vettem észre, hogy tőlem valami szokatlan dolgot művelek: leellenőrzöm, hogy megvan-e a kulcsom, pénztárcám, igazolványom, telefonom. Minden alkalommal, hogy elhagyom a szobát megnézem, hogy zárva van-e az ablak, el van-e fújva a gyertya, bezártam-e az ajtót. Aztán itt a rendrakás. Hát ezen a területen van még mit fejlődnöm, de sokkal jobban tartom a rendet, mint otthon, mert bármikor betoppanhat ide és be is szokott toppanni egy váratlan vendég és néha kapom a grimaszokat, hogy "Réka, te mikor raktál itt utoljára rendet?". Nyugtatom magam azzal, hogy kicsi a szoba és ha pár dolog nincs a helyén egyből felfordulásnak látszik az egész. Mindegy, igyekszem... Ami még nagy dolog tőlem az a pénz. Én osztom be, van az ösztöndíjam és azt csinálok vele, amit akarok. Soha nem voltak problémáim a pénzzel olyan téren, hogy túlzottan költekező lettem volna, de most látom igazán magam és hát inkább ez a spórolós vagyok, ha már választani kéne. Azt is nagyon megfigyeltem és már régebben sokan mondták, de soha nem vettem magamra, hogy görcsösen keresem az egyensúlyt minden területen, ugyanígy a pénzzel is. Nagyon nehezemre esik felmérni azt, hogy ez most pazarlás, vagy hasznos dolog, megéri-e ez az összeg ezt az élményt. Nagyobb a felelősségérzetem, de könnyebben le is rázom magamról a dolgokat, ha belátom, hogy nincs mit tenni. A kultúrák felé nem lettem nyitottabb, sőt sajnos az előítéleteim erősödtek, sőt megalapozottnak találom őket. Meg az az általános igazság is beigazolódott, hogy hiába igaz egy nép nagy többségére ez vagy az, meg kell ismerned az embert magát alaposan ahhoz, hogy ítélkezz felette. Jaj de közhely ez... de saját bőrömön tapasztaltam. Végülis elmondható, hogy önállóbb lettem mind a materiális, mind a lelki dolgokat tekintve, megerősödtem abban, hogy egyedül is képes vagyok elintézni a dolgaimat, túlélni a lelki válságaimat és, hogy meg tudom állni a helyemet a világban.

Az ország maga kettős érzelmeket okoz. A franciák nagy általánosságban nem az általam kedvelt emberek, de most már mondhatom, hogy van 10 francia, akit kedvelek és abból egy-kettő, akiket a barátainak tartok. A nyelv töretlenül nagyon tetszik. A táj pedig fantasztikus, minél többet utazok, csak annál jobban irigykedek. Habár egy vidék azé, aki csodálja és ebben nem szenvedtem hiányt. Érdekes, hogy mi egy Kékestetőre, vagy egy Fertő-tóra mennyire büszkék vagyunk otthon, ők meg alig jártak még a saját országukban erre-arra és nincsenek is nagyon tisztában az értékeikkel. Hogy mennyivel fejlettebb Franciaország, ezt a mindennapi életben az árakon lehet észrevenni, más dolgon nem igazán. A közterek, a ruházkodás, az átlagember teljesen olyan, mint otthon. Minél többet vagyok itt, annál jobban erősödik bennem az érzés, hogy nem tudnék se itt, se máshol külföldön élni egész életemben. Nagyon jól érzem magam, de egészen addig tudnám itt jól érezni magam, amíg tudnám, hogy ez csak átmeneti és egyszer végleg hazamehetek, letelepedhetek otthon és családot alapíthatok.

A kapcsolatok, amikre itt tettem szert nagyon vegyesek, tudom, hogy a nagy részével nem fogom tartani a kapcsolatot, lesznek olyanok, akivel egy-két email erejéig még beszélek és olyanok is, akikkel tényleg meglátogatjuk egymást, rendszeresen beszélünk. Saskia-val nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk, észrevettem az őszi szünet alatt, hogyha nincs itt üresnek tűnik Strasbourg. Ő az állandó pont az életemben itt. Az a 6 fős társaság, ami az elején kialakult még mindig megvan és nagyon jólesett például, amit születésnapomra kaptam tőlük. Jó érzés, hogy sikerült itt kialakítanom egy kört, szereznem barátokat, vannak itt emberek, akikre számíthatok.

A nyelvtudás a másik egetrengető kérdés, ami foglalkoztat. Úgy érzem, hogy nyelvtanilag, a szókincs terén, kommunikáció szintjén erősödtem, de az akcentusom még mindig nagyon zavar. Nem a bizonyos hangok kiejtésével van a bajom, hanem a nyelv zeneiségével, hanghordozásával, játékával. Rengeteg energiát belefektetek abba, hogy utánozzam a franciákat, de nagyon nehéz. Belém van rögzülve ez a magyar hanghordozás és nem tudok rajta, vagy csak nagyon nehezen változtatni. A francia nyelv már nem csak valami eszközzé vált, hogy kifejezzem magam, hanem a részem lett. Szinte egész nap csak ezt használom, úgyhogy a gondolkozásom is átállt a használatára. Nem nagyon tudom elmagyarázni ezt hogyan kell elképzelni, de legegyszerűbb példák a következők:
- kinyitom az ablakot, és közben leverek egy könyvet a párkányról, első reakció: aaah, nooon
- jön egy kiskutya az utcán és elkezdi a lábamat szaglászni: saluuut (szia franciául)
- a villamoson ülök és számolom, hogy még hány megállót kell mennem, automatikusan franciául számolok
- a kirándulás alatt éjszaka felkeltettek álmomból és az első, amit mondtam, nem az volt, hogy mi történt, hanem az, hogy "quoi?"(mi van?:D)
Ez csak egy-két példa volt, de nagyon jól látszik belőlük, hogy mire értettem, amit mondtam.

És a honvágy. Nagyon honvágyam van. Mióta itt voltak a Petyáék rengeteget gondolok az otthonomra, a városokra, a nyelvre, a családomra, mindenre. Nagyon sokat álmodozom arról, hogy milyen lesz otthon, hogy milyen volt otthon, hogy mennyi minden jót fogok csinálni. A nagy látogatás után 1 napig teljesen padlón voltam és egy hétig érezni lehetett rajtam kívülről, hogy valami nincs rendben, de már teljesen összeszedtem magam. Tudom, hogy véges itt az időm és hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, úgyhogy egy ideje, ha sokat is gondolok Fehérvárra attól még  itt is benne vagyok minden buliban és élvezek minden percet. Nagyon jó itt, szeretem ezt az önállóságot, meg az érzést, hogy el mertem jönni és megállom a helyem. Szeretek itt élni, az itteni barátokkal lógni, használni a francia nyelvet, intézgetni a dolgaimat a saját ritmusomban, főzni, utazni és kirándulni.

Az eddigi legjobb dolog a dél-franciaországi kirándulás volt. Ekkora kaland nem tudom, hogy lesz-e még egy az életemben, de elképesztően jó volt. Rengeteg csodát láttam, rengeteg tapasztalatot szereztem és nagyon jól éreztem magam. Egy olyan emlék, amire tudom, hogy életem végéig emlékezni fogok.

Most pedig abbahagyom, mert szerintem mindenről írtam. Már csak egy hónap :( Egy hónap múlva újra jövök egy összefoglalóval. Kíváncsi vagyok, hogy addig mennyit változik a véleményem.
 

Ma nagyon sűrű és jó napom volt, ezer dolog történt velem. Kezdődött ez azzal, hogy korán keltem, mert délelőtt találkozóm volt a Scadi nevű hölggyel, akivel egyeztettünk még egy hete, hogy tanítom magyarul. Ilyen furcsán még soha nem láttam a magyar nyelvet, mint most és olyan dolgok kötötték le a gondolataimat egész nap, amire a legtöbb magyart anyanyelvként beszélő ember soha életében nem gondol. Jó, persze, tudtam, hogy a magyar nagyon nehéz nyelv, de azért nem valami olyanra gondoltam, ami megtanulhatatlan. És most hát erősen elgondolkoztam rajta, hogy valaki tényleg meg akarja és meg is tudja tanulni nem magyar létére... Tehát az első nehézség az abc-vel adódott. Hogyan ejtsen ki valaki egy olyan hangot mint a "gy" olyan beszélt nyelvek ismeretében, ahol ez a hang így tisztán nem létezik? Persze vannak hasonlók, de nem az igazi egyik sem. Aztán jött ugyanez a probléma az "a" "á" különbségével, a h kimondásával. Mikor ezeken a nehézségeken túlléptünk(nem oldottuk meg őket) nekiálltunk nyelvtanozni egy picit. Annyit kért tőlem Scadi, hogy tanítsam meg neki az etre és az avoir, a létige és a birtoklást kifejező ige ragozását. A létige könnyen ment. Utána el akarta mondani mindegyik alakkal azt, hogy francia vagyok, francia vagy stb... Logikusan azt mondta, hogy francia van és franciák vannak. Mondtam, hogy ez így nem stimmel, inkább úgy mondjuk, hogy ő francia, ők franciák. Jött a kérdés, hogy miért? És tényleg, miért???!!! Oké, nem tudom, rögtönöztem valamit, amit eltanultam a tanáraimtól: ezt így kell mondani és kész. Jött a birtoklást kifejező ige. Tehát ez az ige a ....... tulajdonképpen ez mi is a magyarban? Zavarba jöttem. Kétségbeestem, hogy magyarul sem tudok. Ilyen ige nincs a magyarban. Max az, hogy birtoklom a kutyát. Elmagyaráztam neki, hogy ezt is a létigével fejezzük ki, plusz határozatlan névmás, főnév és a birtokos személyjel. Van egy kutyám. Végigvettük a kutya esetében a birtokos személyjeleket. Majd el akarta játszani mindezt a kulccsal. Van egy kutyám. Van egy kulcsom. A kutyában az "a" miért változik "á"-vá? A kulcsomhoz miért csatlakozik egy "o"? A kutyájukban miért van egy "j" és kulcsukban miért nincs? Ezeknek a kérdéseknek a felét se tette fel végül, mert szerintem elég volt bőven ennyi egy napra, de a fejemben végigjátszottam a jelenetet, ha felteszi. A válaszom: fogalmam sincs. És nekem ez a nyelv az anyanyelvem. És ez határozza meg a gondolkozásmódomat. És valószínűleg Neked is, aki olvasod ezt. Már ezért is megérte odahaza születni, mert ilyen nyakatekert logikánk csak nekünk lehet. Ha van benne logika... Minden gimis és általános iskolás nyelvtanóra felrémlett, de annyira halványan maradtak meg a dolgok, hogy legközelebbre rendesen fel kell készülnöm. Miután magyaroztunk, kijavította Scadi az egyik francia fogalmazásomat.

Ezután misére akartam menni, de egy lány, akinek megvan a könyv, amit tegnap nem sikerült beszerezni kölcsönadta 2 órára a könyvét, ami alatt épp le tudtam másolni. A mise elmaradt. Legalábbis nekem. Utána a Vincével ebédeltem, mert a hazautat le akarjuk rendezni. A lány, akit elhívtam az esti koncertre nem írt vissza, Vincéről meg tudtam, hogy szereti a komolyabb, nem olyan könnyed zenéket, ezért elhívtam estére. Délután Ludivine-nel voltam és szintén nagyon jól éreztem magam. Sajnos ő még nem tud annyira, mint Jean magyarul, úgyhogy végig franciául kommunikálunk, csak ha mondjuk van egy szó, amit nem ismerek franciául és leírom, ő is megkérdezi, hogy ez mi magyarul. Aztán később megérkezett Mélanie, a barátnője, aki félig magyar, vele magyarul beszélgettünk, Ludivine hallgatja és próbálja megérteni.

Este végül elmentünk a koncertre és fogalmam sem volt róla, hogy milyen lesz. Ez az a jegy, amit egyszer még talán szeptemberben nyertem egy programon. Amúgy 7 eurós lett volna a belépő és gondoltam biztos nívós lesz, főleg, ha jazzről van szó. Hát még hogy nívós volt! Nagyon tetszett és szerencsére Vincének is. Irtó jó hangulatot teremtett a banda, nagyon kulturált volt a hely is és látszott rajtuk, hogy mennyire képzettek. Hiányzott nagyon a kultúra az itteni életemből, jó érzés volt 2 órán át rendes zenét hallgatni, kikapcsolódni. Aztán hazabattyogtunk és most itt vagyok. Azt hiszem külön bejegyzésben még írok egy összefoglalót :)

A reggel nagy rohanás volt, mert fél órával azelőtt keltem fel, mielőtt indultunk Kehl-be és még meg is írtam anyuéknak, hogy mit álmodtam előző éjjel. Fontos volt, mert nagyon jó volt és egész nap boldog voltam tőle. Családi kiránduláson voltunk és olyan jó érzés volt együtt lenni álmomban. Aztán persze jött a Saskia, hogy késésben vagyunk, rohantunk és elfelejtettem a Petyától kapott sárga sapimat elvinni. Kehl-ben így találomra vettem egy sárga sálat, amiről itthon kiderült, hogy egyáltalán nem ugyanaz a sárga árnyalat, a kettő egyáltalán nem megy egymáshoz, sőt ütik egymást, úgyhogy vissza kell vinnem rövid időn belül és kicserélni.

Kehl után palacsinát ebédeltünk, azt csináltunk, aztán bementünk a városba megvenni két könyvet, mert két hét múlva le kell vizsgáznunk egy tantárgyból és még a 3 könyvből csak egybe olvastunk bele, a másik kettő meg sincs. Az egyiket könnyen beszereztük, de a másikkal gond van, csak Afrikából rendelhető meg, de két hét kell, hogy kiszállítsák. Ez az Erasmus... vagy inkább a szívás. Most más alternatívákat keresünk, biztos hogy találni fogunk egy tökéleteset.

Délután óráim voltak, tudtam a Petyával skype-olni, utána pedig siettem haza, mert este éjszakai korcsolyázás kezdődött és nagyon izgatottan vártam már. Furcsa banda verődött össze sok spanyollal és olasszal, de végülis nagyon jól sikerült az este. A fél banda még soha életében nem korizott, merthogy Spanyolországban nincsenek koripályák és Paki nagyon nem is tudta, hogy mondják spanyolul a korcsolyapályát. Ezen nagyon sokat nevettem :D Azért a hóra van szavuk. Sok idő azzal ment el, hogy tanítgattuk őket korizni, de aztán mikor megunták száguldozhattam egyedül és irtó jó érzés volt. Nagyon rég nem mozogtam rendesen(csak a busz után futok állandóan) és ez most számomra a tökéletes sport volt. Alig voltak, rendes, jó zene szólt, diszkófények, lehetett gyorsan menni, haladni, nem kellett folyton kerülgetni ezer embert és vigyázni a picikre, hogy el ne üssem őket. Nagyon jól telt az estém, teljesen feldobódva jöttem el. A baj csak annyi volt, hogy Pakinak nagyon fájt a lába és 1, másfél óra után le kellett lépni. Végülis nagynehezen beleegyeztem, hogy jöjjünk el, de olyan fájó szívvel, mint amilyen Saskianak szokott lenni, ha fél háromkor jövünk el egy szórakozóhelyről. Mindig azt mondtam, hogy még egy utolsó kör és mentem három kört, aztán megnéztem, hogy még fényképeznek és mentem még hármat.

Most meg nem rég hazaértem, a hűtő tele van a mai németországi vásárlás miatt, így nekiálltam nassolni. Ez aztán az aranyélet. Csokit eszek naranccsal és közben a blogomba írom ezt a sok jó dolgot:)

A tegnapi nap egésze utazás volt, Luxembourgba mentünk. Most nekiálltam keresgélni a neten a helyesírással kapcsolatban, mert ugyan régen még igen, de most már nem voltam biztos benne hogyan kell magyarul helyesen írni. Franciául mind a főváros, mind az ország Luxembourg, míg németül Luxemburg. A magyar nagyon ötletesen, vagy bugyután(ezt mindenki maga dönti el) a kettőt keverte és míg az országra Luxemburgot használ, a fővárost Luxembourgnak írja. Tehát Luxembourgba mentünk, innen 3 óra autóút. Saskia vezetett, egy román lánnyal Alinával és két spanyollal Divinával és Pakival mentünk. Megnéztük előtte a képeket, utánajártunk a dolgoknak és nagyon jóra számítottunk. Ehhez képest a város nem nagy durranás. Sajnos a kedvemnek sikerült elrontódnia, mert nagyon felhúzott, hogy lassan haladtunk, mert 2 lány minden virágot megállt lefényképezni és onnantól kezdve lőttek Saskia és az én kedvemnek. Tyúklépésben haladtunk, és nem volt idő arra, amit szerettünk volna. A hercegi kastély és a völgy igaz szép volt, de mivel az első két és fél óra elment a haszontalan dolgok fényképezésével, így nem volt időnk rendesen körbejárni a helyet, igazán csodálni a dolgokat. Most értettem meg, hogy mennyire fontos, hogy kikkel utazik az ember és, hogy hasonlók legyenek az igényeik. Hálát adhatok az égnek, hogy jól alakultak a dolgok a Cote d'Azurön.

Este, miután hazaértünk elég feszültek voltunk, sajnos tényleg nem úgy alakult a nap, ahogy szerettük volna. Nem maradt időnk mindent megnézni, pedig nagyon jól elterveztük, este hazaúton köd volt és az eső is elkezdett esni, úgyhogy rettentően jó volt megérkezni. Saskia-val kettesben főztünk, aztán a németekkel találkoztunk pár szó erejéig, majd mindegyikünk a szobájába zárkózott lenyugodni. Én nagyon jó hírt kaptam: a közgázos tanáraim megengedték, hogy januárban írjam meg  a pó tzh-kat, úgyhogy tudok maradni még itt Franciaországban plusz egy hetet. Nem is az egy hét számít, hanem az, hogy elköszönhetek rendesen a többiektől és velük együtt mehetek el innen, másrészt meg nem kell még karácsony előtt tanulnom ezerrel közgázt, hanem elég otthon beszerezni a könyveket és nekiállni a két ünnep között. Nagyon nagy kő esett le a szívemről.

Ma délelőtt házit írtam, takarítottam, délben főztünk, délután pedig órán voltam. Az esti órámat a tanár negyed 9-ig tartotta, és nekem 9-kor a Jeannál kellett volna lenni. Persze nem volt rendesen busz, úgyhogy teljesen elkéstem. A magyar lányokkal voltunk Jean szobájában. Nézegettünk képeket Barról, a városról, ahol lakik és  snapszot ittunk közben. Úgy néz ki, hogy két hét múlva hárman együtt megyünk egy hétvégére Jeanékhoz.

Most meg itt vagyok a szobámban és összefoglaltam, hogy mi történt. Már két és fél hónapja itt vagyok, lassan egy újabb összefoglalót fogok írni, de nem ma. A honvágyam egyre erősödik, már nagyon szeretnék anyuékkal lenni, Fehérváron sétálgatni, a pécsi óráimon részt venni, magyarul beszélni mindenkivel. Igyekszem azért elégedett lenni itt is, mert hát annyi szépség vesz körül, de sokszor nagyon elfog a vágy, hogy az otthonomra, szeretteimre gondoljak. Ilyenkor az egyetlen jó megoldás, ha a csajokkal vagyok (ha éppen ők nincsenek ilyen passzban) mert mindig fel tudnak vidítani.

Csütörtökön délelőtt szintén pihenős délelőttöt tartottam, nem tudom mi van velem, de folyton pihenni akarok és semmit nem csinálni. Aztán 10 fele írt a Jean, hogy átjönne, gondoltam, miért ne. Megköszöntött névnapom alkalmából egy órát beszélgettünk, aztán mennem kellett a menzára, mert a lányokkal volt találkám. Itt senki nem tudja mi az a névnap a Jeanon kívül, úgyhogy nem is szóltam senkinek, nagyon diszkréten ünnepeltem. Délután egy szenzációs órám volt, a francia nyelvóra utolsó kurzusai vannak és mindenkinek kell tartania egy negyed órás prezentációt. AZ első srác, aki aznap szerepelt úgy kezdte, hogy valami titokzatos témát szeretett volna választani, ami mindenkit érdekel. Azt hittem, hogy elkezd mindjárt az UFO-król, vagy a csillagászatról beszélni, erre kiderült, hogy a témája a szerelem. Ekkor az összes lány felkapta a fejét és a srác minden lélegzetvételét lelkesen figyelték, minden szavát meg akarták érteni. A teremben lévő fiúk meg unott arccal, lenézően ültek. Végül negyed óra után úgy fejezte be a srác, hogy kívánja, hogy mindenki találja meg a hozzáillő párt, akivel igazán át tudja élni az igaz szerelmet. Na hát ekkor az összes lány éljenezve tapsolt, volt, akinek potyogtak a könnyei, de mindenki teljesen elolvadt. Engem annyira nem hatott meg a dolog, azt figyeltem, hogy hogy reagálnak erre az emberek, meg azon gondolkoztam, hogyha Magyarországon kellene akármilyen témában előadást tartanunk és egy fiú a szerelmet választaná, annak a fiúnak el kéne hagynia a folyamatos szívatások miatt az iskolát egy héten belül. Ja és hozzá kell tenni, hogy ez egy orosz fiú volt.
 

A második előadó egy ghánai fiú volt, akinek megérkezésekor mindenki unottan állt neki a prezentációnak, mert mi lehetne érdekesebb, mint egy a szerelemról szóló monológ. Ez a srác egy ghánai énekes daláról beszélt, ami reményt ad a ghánaiaknak, és ami őt személy szerint mennyire megérinti. Ez jó alkalom volt egyben arra is, hogy elmondja, hogy az osztályban lévő ghánai diákok mi mindent tettek otthon azért, hogy a hazájuk népességének habár egy nagyon kis töredékét, de tanulttá tegyék, a diákok önkéntes szakköröket hoztak létre és egymásnak segítenek a szegénységben. Szerintem ösztönösen, de zseniális szónoki fogásokat alkalmazott, most úgy tűnhet, hogy elnagyolom a helyzetet, de újra az előzőhöz hasonló hangulat alakult ki a teremben, potyogtak a könnyek, libabőrösek lettek a kezek, síri csönd állt be, kicsit mindannyian Ghánában voltunk képzeletben és az ő reménytelen helyzetükben. Aztán a srác mondta, hogy most el akarja énekelni a dalt, aki ismeri, nyugodtan énekeljen vele. Egy másik ghánai lány ismerte és mint az amerikai filmekben elkezdtek az irtó szép hangjukon a négerek spontán énekelni, nagyon nagyon jó volt és nagyon odaillett. Ezután pedig elmondta, hogy fontosnak tartja, hogy mindenkinek legyen egy legfőbb vágya, ami vezeti az életében, neki az, hogy a az országáért tegyen valami hatalmasat és hogy segítsen a honfitársain. 

A harmadik előadó gondoltuk, hogy most már tényleg nem tud ennél jobbat mutatni. Ő is Ghánából jött(összesen 4-en vannak az osztályból onnan) és egy ott a fiatalok által közkedvelt táncról beszélt. Nagyon tudományosan felvezette a dolgokat, majd az előadása végén, fogta a tanár asztalát, odébb rakta, benyomott a telefonjáról valami zenét és elkezdett táncolni. Mindenki döbbenten nézett csak, mikor egy másik srác is csatlakozott hozzá, a tanár tapsolni kezdett a ritmusra. Újra elképzeltem ezt a helyzetet Magyarországon... hát nem tudtam.

Végül nagyon jó hangulatúra sikerült az egész óra, úgy mentem haza este, hogy jó a kedvem és minden tanár a héten beleegyezését adta abba, hogy december 10 előtt levizsgázzak. A koordinátorom viszont nincs a fogadóórájában az irodában és ez nagyon zavaró, mert a másfél hete 30 eurós jegy most 70 euró lett. Nem ír vissza az e-mailre és amíg nem adja a beleegyezését, nem tudom lefoglalni a jegyem.Este a Lakótársat keresünk című filmet néztük, sokszor magunkra ismertünk, sokat nevettünk, így Erasmus alatt még jobb, mint otthon.

Pénteken egész nap a magyarokkal voltam, magyar kajákat csináltunk, reggel Kehl-be mentünk, megfőztük délután, megettük és végül estig itt maradtak. Nagyon jól éreztem magam, azt hiszem már tényleg nagyon hiányzik a nyelv mindennapi használata. A lányok este bulizni mentek, de nem tudom mi van velem én egyáltalán nem akartam. Kicsit lelkiismeretfurdalásom van újra, mert egy hete nem voltam és az Erasmus lételeme a bulizás, de jobban kedvem lenne egy kocsmába beülni és csak beszélgetni, mint ugyanazokkal az arcokkal béna zenére hajnalig táncolni, majd nagy nehezen a hidegbe hazatalálni. Ez egy 21 évestől szomorú, de így van. Úgyhogy végül Paki szobájában maradtam és beszélgettünk.

Jó volt ez a pár nap, mert tudtam mindenkivel beszélni skype-on, facebookon, főleg a bátyámmal:)
 

Tegnap kora reggel Kehl-be indultunk, mert venni akartunk mindent, ami az esti bulihoz kellhet. Délután a kiselőadásom volt, amit egyértelműen túlparáztam. Otthon csomó ilyesmi van, plusz zh-k, plusz tesztek, itt meg egy nyavalyás kiselőadás, amit nem is osztályoznak és már napokkal előtte izgultam. Látszik, hogy suli tekintetében eléggé ingerszegény a környezetem. Az egész 15 fős csoportnak készülnie kellett volna egy előadással, de összesen 3-an készültünk. A tanár persze kiszúrt engem, hogy akkor kezdhetném én. Tudni kell, hogy a feladat annyiból állt, hogy egy 15 soros középkori nyelven íródott francia szöveget(ami mellett ott volt a fordítás is) meg kellett magyarázni. Fogalmam sem volt, hogy álljak neki, milyen szempontok alapján csináljam, egyáltalán azt se tudom, hogy Franciaországban milyen az előadási stílus, mert pl Magyarországon belül is egyeteme, kara válogatja. Tudom, hogy ami közgázon 10/10 pont, azt a bölcsészkaron kinevetik a felszínessége miatt, ami meg a bölcsészkaron a tökéletes előadás, azt közgázon lenézik az egyhangúsága, kreativitásmentességé, elvontsága miatt. Szóval ez az előadás 100% Réka volt, összeszedtem minden tudásomat nyelvi, előadói és irodalmi jártasságom terén. Egy "nem rossz" értékelést kaptam, majd részletesen kielemezte a tanár az előadásomat, utána pedig gratulált, hogy ilyen bátran elsőként ilyen jól szerepeltem. Ez nem bátorság, ez kényszer, ő mondta, hogy menjek elsőnek... Amúgy kényelmetlenül éreztem magam, mert mindenki francia volt körülöttem és olyan esetlen a nyelvtudásom ehhez az irodalmi nyelvhez. Jajj.

A héten azt intézem, hogy haza tudjak menni december 10-én, mert a rákövetkező héten közgázon zh-im lesznek. Ehhez az kell, hogy a koordinátorom és a tanáraim egyesével beleegyezzenek s levizsgáztassanak ez előtt. Eddig minden jól halad, remélem így is marad.

Este aztán a születésnapomat ünnepeltük. Kibéreltük a nagy konyhát, hogy legyen mindenkinek helye. Kb 15-16-an voltunk összesen, elég szép számmal. Nem is tudom mit írjak erről az estéről, ami a legfontosabb, hogy nagy nagy élmény volt és örülök, hogy itt ünnepelhettem a 21. születésnapomat, mert biztos, hogy ehhez hasonló ünnepléshez nem lesz többé részem. Egyrészt viccesek a kolis körülmények. Paki és Saskia tortát "sütött" nekem, ami a kekszes csokis süti volt egy mécsessel a tetején. A csóró külföldi diákok tortája. De higgyétek el, valahogy itt még ennek is nagyon örül az ember. Aztán kaptam egy plüssmacit, aki nagyon aranyos. A másik különlegessége a születésnapomnak egy üdvözlőlap volt, amit mindenki aláírt, aki ott volt a bulin és leírta a saját jókívánságait a saját nyelvén. Kb 6-7 nyelven tuti van benne üdvözlés: francia, angol, német, ukrán, spanyol, magyar, holland. Nem mindennapi ajándék. Mondtam pohárköszöntőt franciául és magyarul is és mindenkit megkínáltam a mézes barackos fütyülős pálinkával, de semmilyen nyugat-európainak nem ízlett, csak  a magyar lányok itták örömmel. Aztán bementünk a városba, de sem volt buli, úgyhogy holnap fogunk egy nagyobb bulira menni.

Ma pedig egész nap pihentem, nem csináltam semmit, este templomba akartam menni, de a googlemaps becsapott és nem találtam meg  a templomot így hazajöttem. Este lelkiztünk Saskia-val, tudtam beszélni anyuval, apuval, Petyával, Bettinával, Hajnival és végre megírtam azokat az emaileket is, amiket már régóta tervezgetek megírni fontos embereknek:) Nagyon elégedett vagyok, kipihent, de azért fél kettő van, úgyhogy illik aludni már. Holnap jelentkezem!
 

Elég keveset aludtam, mert 8-kor órám volt reggel és hajnali kettőig végül a képeket rendezgettem és nem tudtam csatolni a bloghoz, valami komplikáció adódott. A reggeli óra szörnyű volt, két óra tömény unalom, de túléltem. Utána találkozóm volt egy Scadi nevű emberrel, akiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy írt emailt, hogy magyarul kezdett el tanulni és szívesen találkozna velem. Én segítek neki magyarban, ő nekem franciában. Nem tudtam, hogy milyen nemű, hány éves, hogy néz ki, csak mára meg volt beszélve egy találka. Végül kiderült, hogy egy 40 éves néniről van szó, aki nagyon aranyos és komolyan gondolja a dolgot, tényleg tanulni akar. A következő találkozón az abc-t fogom neki megtanítani, a bemutatkozást és a köszönéseket. Cserébe nekem ő kijavítja a házijaimat és gazdasági szövegeket segít értelmezni, elemezni, fordítgatni angolra.

Lenyűgöző külső szemmel nézve, hogy eddig hányan kerestek fel azzal, hogy magyarul akarnak tanulni. Szerintem ez  a hölgy már a 7. Két-három emberrel már az első e-mailezgetésekkor megszakadt a kapcsolat, mert hiába vágyom rá, hogy továbbítsam nekik a magyar kultúrát, nyelvet, nekem is nagyon kevés itt az időm és ha teljesen kezdőről van szó, akin már az elején látszik, hogy nem is motivált, akkor elmegy az embernek a kedve. De itt van pl. Jean, aki nagyon jó szinten van magyarból, lehet vele kommunikálni, Ludivine, aki szintén ismeri a konyhanyelvet, Mélanie, akinek az anyukája magyar, de franciául sokkal jobban tud, Scadi, aki most áll neki a dolgoknak és Lisa és Paki, akik heti egyszer össze akarnak ülni, hogy nekiálljanak a magyarnak, mert kedvet kaptak hozzá. Jó érzés, hogy felkeltettem valakinek az érdeklődését az anyanyelvem iránt, sokat mesélek róla, úgy ahogy az országomról is. Furcsa, mert nyugat-európaiakkal vagyok és belőlük én lógok ki a legjobban, épp ezért az én sztorijaim a legextrémebbek. Ma újra mondták, hogy nem tudnak azon túllépni, hogy ketten vagy akár hárman laknak egy albérleti szobában és, hogy milyen olcsó nálunk a lakbér.

Délben itthon ebédeltem, aztán mentem vissza órára, majd beültem a netbookommal az egyetemi kávézóba és gyakoroltam a holnapi prezentációmra. Nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan fog sikerülni, mert nem vittem túlzásba a tanulást, kicsit a spontaneitásra támaszkodom. Remélem nem lesz belőle gond, de nem akarom szó szerint az egészet elmondani. Majd a saját szavaimmal(ami elég korlátozott franciául) elmondom, amit gondolok. Azt ezt követő két órában a facebookos köszöntésekre válaszoltam és a képeimet rendezgettem, töltöttem fel facebook-ra, hatalmas öröm volt. Aztán azt vettem észre, hogy a telefonomon kb. 3 nem fogadott hívás és 3 sms van, mind Saskia volt, hogy hol vagyok. Mikor megírtam, két percen belül megjelent, hogy nem engedi, hogy bemenjek a 6-os órámra(neki is lett volna velem órája, de el akarta lógni), ma születésnapom van és skype-olnom kell a családommal, a barátaimmal. Hát nem kellett sokáig győzködni, 8 helyett 6-ra haza is értem és így tudtam az unokatesómmal, a bátyámmal beszélni, Petyával egy órát és anyuék is elcsíptek. Nagyon aranyosak voltak, vettek egy kis csillagszórót, a kamera elé tartották és elénekelték a Boldog születésnapot :)

Épp, hogy befejezték kopogtak az ajtómon és az ajtóm előtt állt Monika, Paki, Saskia, Lisa és Marieke egy hatalmas keretes képpel, benne egy csomó fotó és szöveg. Ez volt az ajándékom. A közös bulik, hülyéskedések nagyon aranyos szövegekkel körítve, eléggé meghatódtam. Holnap Kehl-ben veszek valami akasztót és kirakom a falra. Nagyon boldog vagyok tőle. Aztán együtt csináltunk palacsintát, sokat beszélgettünk és mikor már csak Paki és Saskia maradt a szobában, Saskia odaadta a saját ajándékát: lerajzolt engem. Gyönyörűen rajzol és tényleg nagyon jó lett a kép. Most pedig elvileg alszom, mert holnapra nagyon fittnek kell lenni, holnap lesz az össznépi buli, amit Paki szervez. Remélem jól sikerül. Ennél csodásabb születésnapot nem is lehetett volna kívánni.

Mivel tegnap sokáig fent voltam, ezért ma sokáig aludtam, pontosan délig. Dél után öt perccel kopogást hallottam az ajtómon. Andi volt az, a magyar lány, akivel már ezelőtt megismerkedtem, hogy van-e kedvem a többi magyarral ebédelni ma. Végül átmentem és nagyon jól telt velük a kora délután, mindhárman irtó aranyosak. Aztán tényleg neki akartam állni tanulni, mert kedden a középkori irodalmas órából prezentációm lesz, de főzőcskéztem inkább, zuhanyozni akartam, de nincs melegvíz és mérgelődtem. Valami afrikai ünnep van ma, 30 hagyományos afrikai ruhába öltözött néger volt a folyosón egész nap, és szintén egész nap a konyhában egy óriási serpenyőben, ami elfoglalta mint a négy lapot a gáztűzhelyen. Ennek tetejébe az egész folyosón valami undorító szag terjengett, de annyira, hogy a Saskia átjött, hogy öklendezik ettől a szagtól, az összes ruháját átvette. Beizzítottam az összes illatosított gyertyámat és így el lehetett viselni.

Délután tanultam. Tényleg. Este főzőcskéztünk, de akkor is csak egy órát maradtam és jöttem vissza tanulni. Ott hagytam őket a "hogyan keletkezett a világ?" témánál lévő beszélgetés közepén, és maradni akartam. Elhihetitek milyen uncsi lehet a tanulnivaló, ha valami még annál is kevésbé érdekel. Végül este nem hagytak tanulni a csajok. Egyszer Saskia kopogott, aztán Paki, aztán megint Saskia, aztán megint Paki és végül mikor éjfél előtt pár perccel végre elmentek(bírom őket, de tényleg tanulni akartam) éjfélkor megint kopogtatott az ajtómon valaki és azt hittem már megőrülök, de csak Saskia volt, a nyakamba ugrott, hogy boldog szülinapot és ment is vissza. Azóta folyamatosan kapom az smseket, meg a facebook üziket. Éjfél után pár perccel kibontottam anyutól és aputól kapott kézzel írt levelet és sírtam egy jót olyan megható volt elolvasni őket. Remélem ez normális, hogy rám jönnek ilyen sírórohamok. Otthon nem is szoktam sírni. Most pedig a blogomat írom és azt hiszem sikerült végre utolérnem magam, még néhány képet töltök fel az előző bejegyzéseket és végeztem. Már 21 éves vagyok:) Egy világszerte felnőttként elismert komoly nő kíván most mindenkinek nagyon szép éjszakát:)