Újra egy összefoglalót készülök megírni. Eltelt sok idő az előző óta és másképp érzek, másképp látom a dolgokat, de ami megmaradt, az mindenképpen az, hogy egyre jobban megismerem magam és hogy egyre többet változok. Épp ma a koncerten vettem észre, hogy tőlem valami szokatlan dolgot művelek: leellenőrzöm, hogy megvan-e a kulcsom, pénztárcám, igazolványom, telefonom. Minden alkalommal, hogy elhagyom a szobát megnézem, hogy zárva van-e az ablak, el van-e fújva a gyertya, bezártam-e az ajtót. Aztán itt a rendrakás. Hát ezen a területen van még mit fejlődnöm, de sokkal jobban tartom a rendet, mint otthon, mert bármikor betoppanhat ide és be is szokott toppanni egy váratlan vendég és néha kapom a grimaszokat, hogy "Réka, te mikor raktál itt utoljára rendet?". Nyugtatom magam azzal, hogy kicsi a szoba és ha pár dolog nincs a helyén egyből felfordulásnak látszik az egész. Mindegy, igyekszem... Ami még nagy dolog tőlem az a pénz. Én osztom be, van az ösztöndíjam és azt csinálok vele, amit akarok. Soha nem voltak problémáim a pénzzel olyan téren, hogy túlzottan költekező lettem volna, de most látom igazán magam és hát inkább ez a spórolós vagyok, ha már választani kéne. Azt is nagyon megfigyeltem és már régebben sokan mondták, de soha nem vettem magamra, hogy görcsösen keresem az egyensúlyt minden területen, ugyanígy a pénzzel is. Nagyon nehezemre esik felmérni azt, hogy ez most pazarlás, vagy hasznos dolog, megéri-e ez az összeg ezt az élményt. Nagyobb a felelősségérzetem, de könnyebben le is rázom magamról a dolgokat, ha belátom, hogy nincs mit tenni. A kultúrák felé nem lettem nyitottabb, sőt sajnos az előítéleteim erősödtek, sőt megalapozottnak találom őket. Meg az az általános igazság is beigazolódott, hogy hiába igaz egy nép nagy többségére ez vagy az, meg kell ismerned az embert magát alaposan ahhoz, hogy ítélkezz felette. Jaj de közhely ez... de saját bőrömön tapasztaltam. Végülis elmondható, hogy önállóbb lettem mind a materiális, mind a lelki dolgokat tekintve, megerősödtem abban, hogy egyedül is képes vagyok elintézni a dolgaimat, túlélni a lelki válságaimat és, hogy meg tudom állni a helyemet a világban.
Az ország maga kettős érzelmeket okoz. A franciák nagy általánosságban nem az általam kedvelt emberek, de most már mondhatom, hogy van 10 francia, akit kedvelek és abból egy-kettő, akiket a barátainak tartok. A nyelv töretlenül nagyon tetszik. A táj pedig fantasztikus, minél többet utazok, csak annál jobban irigykedek. Habár egy vidék azé, aki csodálja és ebben nem szenvedtem hiányt. Érdekes, hogy mi egy Kékestetőre, vagy egy Fertő-tóra mennyire büszkék vagyunk otthon, ők meg alig jártak még a saját országukban erre-arra és nincsenek is nagyon tisztában az értékeikkel. Hogy mennyivel fejlettebb Franciaország, ezt a mindennapi életben az árakon lehet észrevenni, más dolgon nem igazán. A közterek, a ruházkodás, az átlagember teljesen olyan, mint otthon. Minél többet vagyok itt, annál jobban erősödik bennem az érzés, hogy nem tudnék se itt, se máshol külföldön élni egész életemben. Nagyon jól érzem magam, de egészen addig tudnám itt jól érezni magam, amíg tudnám, hogy ez csak átmeneti és egyszer végleg hazamehetek, letelepedhetek otthon és családot alapíthatok.
A kapcsolatok, amikre itt tettem szert nagyon vegyesek, tudom, hogy a nagy részével nem fogom tartani a kapcsolatot, lesznek olyanok, akivel egy-két email erejéig még beszélek és olyanok is, akikkel tényleg meglátogatjuk egymást, rendszeresen beszélünk. Saskia-val nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk, észrevettem az őszi szünet alatt, hogyha nincs itt üresnek tűnik Strasbourg. Ő az állandó pont az életemben itt. Az a 6 fős társaság, ami az elején kialakult még mindig megvan és nagyon jólesett például, amit születésnapomra kaptam tőlük. Jó érzés, hogy sikerült itt kialakítanom egy kört, szereznem barátokat, vannak itt emberek, akikre számíthatok.
A nyelvtudás a másik egetrengető kérdés, ami foglalkoztat. Úgy érzem, hogy nyelvtanilag, a szókincs terén, kommunikáció szintjén erősödtem, de az akcentusom még mindig nagyon zavar. Nem a bizonyos hangok kiejtésével van a bajom, hanem a nyelv zeneiségével, hanghordozásával, játékával. Rengeteg energiát belefektetek abba, hogy utánozzam a franciákat, de nagyon nehéz. Belém van rögzülve ez a magyar hanghordozás és nem tudok rajta, vagy csak nagyon nehezen változtatni. A francia nyelv már nem csak valami eszközzé vált, hogy kifejezzem magam, hanem a részem lett. Szinte egész nap csak ezt használom, úgyhogy a gondolkozásom is átállt a használatára. Nem nagyon tudom elmagyarázni ezt hogyan kell elképzelni, de legegyszerűbb példák a következők:
- kinyitom az ablakot, és közben leverek egy könyvet a párkányról, első reakció: aaah, nooon
- jön egy kiskutya az utcán és elkezdi a lábamat szaglászni: saluuut (szia franciául)
- a villamoson ülök és számolom, hogy még hány megállót kell mennem, automatikusan franciául számolok
- a kirándulás alatt éjszaka felkeltettek álmomból és az első, amit mondtam, nem az volt, hogy mi történt, hanem az, hogy "quoi?"(mi van?:D)
Ez csak egy-két példa volt, de nagyon jól látszik belőlük, hogy mire értettem, amit mondtam.
És a honvágy. Nagyon honvágyam van. Mióta itt voltak a Petyáék rengeteget gondolok az otthonomra, a városokra, a nyelvre, a családomra, mindenre. Nagyon sokat álmodozom arról, hogy milyen lesz otthon, hogy milyen volt otthon, hogy mennyi minden jót fogok csinálni. A nagy látogatás után 1 napig teljesen padlón voltam és egy hétig érezni lehetett rajtam kívülről, hogy valami nincs rendben, de már teljesen összeszedtem magam. Tudom, hogy véges itt az időm és hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, úgyhogy egy ideje, ha sokat is gondolok Fehérvárra attól még itt is benne vagyok minden buliban és élvezek minden percet. Nagyon jó itt, szeretem ezt az önállóságot, meg az érzést, hogy el mertem jönni és megállom a helyem. Szeretek itt élni, az itteni barátokkal lógni, használni a francia nyelvet, intézgetni a dolgaimat a saját ritmusomban, főzni, utazni és kirándulni.
Az eddigi legjobb dolog a dél-franciaországi kirándulás volt. Ekkora kaland nem tudom, hogy lesz-e még egy az életemben, de elképesztően jó volt. Rengeteg csodát láttam, rengeteg tapasztalatot szereztem és nagyon jól éreztem magam. Egy olyan emlék, amire tudom, hogy életem végéig emlékezni fogok.
Most pedig abbahagyom, mert szerintem mindenről írtam. Már csak egy hónap :( Egy hónap múlva újra jövök egy összefoglalóval. Kíváncsi vagyok, hogy addig mennyit változik a véleményem.
