A reggel nagy rohanás volt, mert fél órával azelőtt keltem fel, mielőtt indultunk Kehl-be és még meg is írtam anyuéknak, hogy mit álmodtam előző éjjel. Fontos volt, mert nagyon jó volt és egész nap boldog voltam tőle. Családi kiránduláson voltunk és olyan jó érzés volt együtt lenni álmomban. Aztán persze jött a Saskia, hogy késésben vagyunk, rohantunk és elfelejtettem a Petyától kapott sárga sapimat elvinni. Kehl-ben így találomra vettem egy sárga sálat, amiről itthon kiderült, hogy egyáltalán nem ugyanaz a sárga árnyalat, a kettő egyáltalán nem megy egymáshoz, sőt ütik egymást, úgyhogy vissza kell vinnem rövid időn belül és kicserélni.
Kehl után palacsinát ebédeltünk, azt csináltunk, aztán bementünk a városba megvenni két könyvet, mert két hét múlva le kell vizsgáznunk egy tantárgyból és még a 3 könyvből csak egybe olvastunk bele, a másik kettő meg sincs. Az egyiket könnyen beszereztük, de a másikkal gond van, csak Afrikából rendelhető meg, de két hét kell, hogy kiszállítsák. Ez az Erasmus... vagy inkább a szívás. Most más alternatívákat keresünk, biztos hogy találni fogunk egy tökéleteset.
Délután óráim voltak, tudtam a Petyával skype-olni, utána pedig siettem haza, mert este éjszakai korcsolyázás kezdődött és nagyon izgatottan vártam már. Furcsa banda verődött össze sok spanyollal és olasszal, de végülis nagyon jól sikerült az este. A fél banda még soha életében nem korizott, merthogy Spanyolországban nincsenek koripályák és Paki nagyon nem is tudta, hogy mondják spanyolul a korcsolyapályát. Ezen nagyon sokat nevettem :D Azért a hóra van szavuk. Sok idő azzal ment el, hogy tanítgattuk őket korizni, de aztán mikor megunták száguldozhattam egyedül és irtó jó érzés volt. Nagyon rég nem mozogtam rendesen(csak a busz után futok állandóan) és ez most számomra a tökéletes sport volt. Alig voltak, rendes, jó zene szólt, diszkófények, lehetett gyorsan menni, haladni, nem kellett folyton kerülgetni ezer embert és vigyázni a picikre, hogy el ne üssem őket. Nagyon jól telt az estém, teljesen feldobódva jöttem el. A baj csak annyi volt, hogy Pakinak nagyon fájt a lába és 1, másfél óra után le kellett lépni. Végülis nagynehezen beleegyeztem, hogy jöjjünk el, de olyan fájó szívvel, mint amilyen Saskianak szokott lenni, ha fél háromkor jövünk el egy szórakozóhelyről. Mindig azt mondtam, hogy még egy utolsó kör és mentem három kört, aztán megnéztem, hogy még fényképeznek és mentem még hármat.
Most meg nem rég hazaértem, a hűtő tele van a mai németországi vásárlás miatt, így nekiálltam nassolni. Ez aztán az aranyélet. Csokit eszek naranccsal és közben a blogomba írom ezt a sok jó dolgot:)
