Ma reggel mentek el a többiek. Kezdek újra érzelgős és fiatalos lenni, mert miután elcsattantak az utolsó puszik és a kocsi eltűnt a házak mögött nagyon szomorú lettem és semmire sem vágytam, csak egyedül lenni és depizni picit. Így haza is mentem, magamra zártam az ajtót, édességet faltam és sajnáltam magam, miközben Született feleségeket néztem. Annyira elszoktam attól, hogy így hiányoznak a szeretteim, annyira állandónak tűnt a távolság, hogy most, hogy itt voltak és láttam, hogy kik azok, akiket otthon hagytam és mennyire sokat jelentenek nekem nagyon megvisel, hogy elmentek. De nem érzelgősködök még itt is, a lényeg hogy délben Saskia egy ebéd erejéig ki tudott imádkozni a szobámból, de délután újra magamra zártam az ajtót. Gondoltam, alszom egyet, hátha csak nyűgös meg fáradt vagyok, de mikor felkeltem ugyanolyan kedvem volt, mint előtte, úgyhogy semmit sem segített.

Estére nagy bulit akartunk csinálni, mert ez az első nap, hogy nagyjából mindenki ráér az őszi szünet után. Megint az én szobámban volt a találka, a szokásos lányokon kívül egy Husszein és egy Pedro nevű srác is jött. A Husszein folyton azon nevet, hogy hogyan mondom ki a nevemet, én meg folyton az ő nevén. Végül elég jól sikerült az este, egy diszkóba is elmentünk, ahol semmi érdekes nem történt, csak ugyanaz a kommersz diszkózene ment, úgyhogy fél 3-kor  aMonikával leléptünk és hazagyalogoltunk. Most itthon vagyok és holnap neki kell állnom tényleg tanulnom.

Nagyon jó volt, hogy itt voltatok, ha olvassátok most ezt a blogot. Eddig sose tudtam elképzelni, hogy milyen lesz, ha hazamegyek, bele se gondoltam nagyon a dologba, most viszont van kedvem otthon lenni, azokat a dolgokat csinálni, amiket otthon csinálunk. Az is nagyon jó volt, hogy végre valakikkel tudtam nevetni a közönséges paraszt magyar humoron(:D), nem kellett folyton figyelnem arra, hogy mit illik mondani, mit nem illik. És voltaképpen az is jó, hogy most így hiányoztok és minden otthonról, mert nem mindenkinek adatik meg, hogy így szeressen valakiket, akik viszont szeretik. Holnaptól viszont vissza kell zökkennem az itteni kerékvágásba és kihasználni ezt az utolsó egy hónapot, amit itt töltök.

Az út végül nagyon hosszú volt és nagyon elhúzódott. A vonatunk 2 órát késett, majd mivel november elseje volt, alig voltak buszok a tömegközlekedéshez. Majdnem dél lett mire hazaértünk... Addigra olyan nyűgös, koszos, ideges és fáradt volna, hogy ölni tudtam volna. Nagyon jó volt picit magamra zárni az ajtót és egyedül lenni, skype-olni, megnézni a facebook-omat, kipakolni a ruháimat, mosni, enni, hétköznapi dolgokat csinálni. Estére összetrombitáltunk mindenkit, aki már visszaért, nagy volt az öröm, hogy újra láthatom az itteni barátnőket, sok puszi elcsattant, sok ölelés elsimult(ilyet nem lehet mondani tudom:D), aztán pár óra után én aludni tértem.

Másodika azzal telt, hogy bevásároltam és felkészültem arra, hogy megérkezik Petya, a bátyám Máté, Dóri, Zita és Dávid. Egész nap a programokat tervezgettem, a foglalási papírokat nyomtattam, takarítottam, de legfőképpen izgatottan vártam őket. Végül este befutottak és el se lehet mondani mekkora öröm volt látni őket. Komolyan nem tudom mihez hasonlítani, nagyon kevés ilyen pillanat volt eddig az életemben. Amíg ide nem értek, nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányoztak valójában és milyen nagyon fontosak nekem.

ANYUÉK, HA EZT OLVASSÁTOK, MINDENKÉPP KÜLDJETEK EGY KÉPET AZ OTTHONI GÉPRŐL, AMIN A MÁTÉVAL VAGYOK STRASBOURGBAN!!!

Végül aznap este már nem mentünk be a városba, de az ezt követő két napon jártuk a várost, végig programokat csináltuk, én nagyon jól éreztem magam és mindegyikük azt mondja, hogy ők is :) Már hajnali egy van és nagyon fáradt vagyok, úgyhogy nem írom le részletesen, hogy mit csináltunk, de csatolok néhány képet ide. Nagyon jó érzés volt velük lenni, magyarul beszélgetni velük, nevetni egy csomót, megmutatni nekik a várost, ahol élek. Úgy látom, hogy tetszett nekik és ez is jó érzés. Meg az is, hogy mostantól kicsit jobban el tudom nekik mondani, hogy mi történt velem, mert már voltak itt, ismerik a helyeket, az embereket.

Az utolsó nap. Ez a nap főleg az utazással fog eltelni.  Fél kettőkor indulunk a hotelből gyalog, hogy elérjük a fél háromkor induló vonatot Nizzából és Marseille-ba érünk 2 és fél óra alatt, majd éjjel 11-kor indulunk onnan és reggel fél 9-re érünk Strasbourgba. Onnan még a C villamos, aztán a 30-as busz. És hipp-hopp már otthon is vagyunk.

Napfelkelte Nizzában:

Tegnap végül 2-3 fele elindultunk Villefranchból és Monacoba mentünk. Nagyon szép szerpentines öblök és sziklák menti út vezet oda, csak fél óra Nizzától. A határ egy tábla és egy egyenruhás férfi, aki int a buszsofőrnek. Monte Carloig mentünk, ott szálltunk le a buszról. Egy más világ. Ahogy leléptünk a buszról, egy hatalmas forgatagba kerültünk, ahol mindenféle cirkuszi, vidámparkos, szerencsejátékos attrakció volt felállítva. Szellemkastély, céllövölde, mindenféle veszélyes és gyomorforgató körhinta, vattacukor és még sorolhatnám egy hosszú sétányon végig. Az egész város egy hegyre épült, a hegy lábától a csúcsáig rengeteg emeletes panelra emlékeztető ormótlan ház. Anna, ahogy megláttuk mindezt, kijelentette, hogy ez a legcsúnyább város, amit életében látott. Szerintem impozáns volt, habár az egész öbölnek olyan május elsejei hangulata volt. A kikötőben gyönyörű luxushajók, a az autóúton (amin folyamatosan dugók vannak) tükörsima az aszfalt(az itteni közúton megy minden évben a forma 1-es futam. Ez Villefranch:

Ez pedig a Forma 1-es pálya alagútja előtt készült

Az az ötletünk támadt, hogy felmászunk a hegy tetejére a hercegi kastélyhoz és

nagyon jól tettük. Egy kis erdei úton kecmeregtünk ki a kirakodóvásárból a "kislányok álomvilágába". Egy olyan téren találtuk magunkat, amelyhez hasonlót még sose láttam: egy takaros kis kastély, egyenruhás őrök, tiszta, szépen lefestett házikók, minden centiméter pontossággal a maga helyén. A kastély is olyan művi volt, mintha azt is pár éve építették volna úgy, hogy úgy tűnjön, mintha nagyon régi lenne. Az egész hegytető ezt a mesterséges hangulatot árasztotta, de nekem elnyerte a tetszésemet. Olyan volt, mintha kislánykorom meséiben járnék. Nagynehezen megtaláltuk a buszmegállót és a sofőr megengedte, hogy felszálljunk annak ellenére, hogy a busz elején ki volt írva, hogy megtelt. Hát az nem kifejezés, hogy tele volt a busz. Tele bunkó, középkorú, ricsajos németekkel. Dugóba kerültünk, úgyhogy az út nagyon hosszú volt, a zuhany megváltás volt. Este egy búcsúvacsorát tartottunk csóró módra a helyi Quick-ben és felidéztük a legemlékezetesebb pillanatokat. Az utolsó éjszaka nagyon nyugtalan volt, rengeteget gondolkoztam azon, hogy visszamegyek Strasbourgba, hogy rá egy napra jönnek a szeretteim meglátogatni. Ma reggel elment Anna a reptérre, most a parton várjuk Monikával, hogy indulhassunk a nizzai vonatra.

Monte Carlo felülről:

A mesebeli terecske:

8-kor felkeltünk, ami valójában 7 volt, mert anya kétszeres figyelmeztetése ellenére is elfelejtettük átállítani az órát. Elmentünk bevásárolni a reggelihez, de minden zárva volt, csak egy pékséget találtunk nyitva. Így a tengerparton elfogyaszttottuk a reggelinket, aztán felszálltunk egy buszra, ezúttal nem Cannes, hanem Monaco irányába, mert délután Monacoba akarunk menni, de előtte egy jót strandolunk. A busz tömve volt, mint az előző két alkalommal. Szerintem ez a környék nyáron elviselhetetlen, most is sok a turista, de nyáron elviselhetetlen lehet. Ha itt élnék, kiakadnék a sok hátizsákos, fényképezős európaitól. A tegnapi buszos bácsit meg is kérdeztük erről, azt mondta, hogy nem idegesek emiatt, mert ebből élnek. Itt nincs ipar, földművelés, gyárak, itt turizmus van.   Azért is jó, hogy október végén jöttünk, mert így úgy tudjuk megnézni a tájat, a természetet és a városokat, hogy nincs folyamatos tumultus, szemetelés, nyomorgás, hanem az itteni viszonyokhoz képest "alig vannak".

Végül egy Franchville nevű helyen lyukadtunk ki, ami Nizza és Monaco között van és ilyen meseszép tengerparti várost, még soha életemben nem láttam. Nem tudtam róla olyan képet csinálni, amilyennek kinéz, a képek az ezredét se adják vissza annak, amit láttunk. A part mellett hatalmas hegyek, zöldellő növényekkel, kis kastélyokkal. A kikötő virágokkal tele, a part homokos, alig van itt ember és a legviccesebb a ragyogó napsütésben felcsillanó már kihelyezett karácsonyi díszek.(itt elvileg látszódnak a jegesmedvék a pálmafák mellett, mint díszek)

Most a parton fekszem, igen lehet irigykedni. Már háromszor megfürödtem a tengerben. A többiek vettek naptejet, én nem csatlakoztam hozzájuk, mondván: október vége van!!!! Éget a nap, úgyhogy 20 percenként megmártózom. Gondolom mennyire sajnáltok:)

Már szombat este van, a hotelszobában vagyok. Tehát tegnap a vonatút fergetegesre sikeredett, az út utolsó negyedében a táj csodaszép lett a tengerrel kiegészülve. Ez az utazás nagyon jó alkalom volt arra, hogy lássuk a különbségeket francia város és francia város között. A vonat azért jobb, mint a repülő, mert tényleg lehet érezni a távolságot és a különbséget is. Hihetetlen, hogy egy országon belül mennyire más tájak, emberek, szokások, építészeti stílusok, kultúrák vannak. Gyönyörű öblök mellett mentek a sínek, a táj irtó szép volt. A hotelünk elég messze volt a vasútállomástól. Avignonban kicsit utána néztünk a neten, hogy mit írnak a nizzai hotelről és a kommentekben olyan szörnyűségek voltak, hogy le akartuk mondani a foglalást, de már túl késő volt. A kedvencünk, amin kínunkban már csak nevettünk: megkérdezték egy hajdani ott megszállótól, hogy mi a negatívum, felsorolta az összes lehetséges dolgot, amit egy szállodáról el lehet mondani, majd mikor a legjobb dologról kérdezték, akkor ezt írta: a pillanat, amikor elhagytam a szállodát. Így érkeztünk meg a hangulatos, tengerparttól két percre található szállodába, amelyben teljesen pozitívan csalódtunk. Tiszta volt, nagyon központi és jól felszerelt, meg persze olcsó(16 euró per éj). Napokkal később rájöttünk, hogy mire felírták ezt a sok kommentet. A nyári szezonban egy három ágyas szoba 155 euróba kerül egy éjszakára és ennyi pénzért, hát igen... azért nem egy egyszerű kis takaros szobára számít az ember, ahol a fürdőszobaajtót nem lehet becsukni.

Egyből a tengerhez mentünk és fényképezkedtünk. Egyszer Monika fotózott engem és Annát, mikor Monika arcán egy nagyon gonosz mosolyt láttam, hátulról pedig morajlást hallottam. Egy hatalmas hullám elért a lábunkig, az egész edzőmet eláztatta, sőt a nadrágom térdig vizes lett. Így a hotelbe vezetett a következő utam és felvettem az egyetlen váltócipőmet: a telicsizmámat, amivel Strasbourgból indultam el. Kicsit kiábrándít a Cote d'Azurből, ha téli csizmában kell járnod a tengerpartot 20 fokban, de nem éreztem rosszul magam, mert a helyi lakosoknak ez már jégverem volt és dzsekiben meg csizmában jártak vacogva az utcákon. Itt egy hipermeganagy kép rólam aznapról a tengerben. Jobbat nem találtam:)

Ezután a várost fedeztük fel, este pedig egy pohár bort ittunk meg és nagyon jót beszélgettünk. Azt hiszem teljesen összekovácsolódtunk. Arról is beszéltünk sokat, hogy itt délen, ha franciául szólalsz meg angolul válaszolnak és, hogy  milyen elkeserítő, hogy ennyi idő után is így süt rólunk, hogy külföldiek vagyunk. Az este vége fele a mellettünk ülő asztalnál lévő két középkorú hölgy, akikkel még csak nem is beszéltünk távozáskor elköszönt tőlünk és megdicsérték a franciánkat.

Ma reggel a tengerparton reggeliztünk, aztán különváltunk, mert a lányok bicóval, én gyalog akartam felfedezni a várost napsütésben. Jó volt picit egyedül lenni, nem alkalmazkodni másokhoz, csak kóborolni az utcákon és gyönyörködni mindenben. Teljesen véletlenül összefutottunk a piacon és onnantól együtt folytattuk az utunkat.

Egy gyönyörű szikla tetejére másztunk fel, ahonnan egész Nizzára ráláttunk és a tengert is csodálhattuk onnan. Ráérősen visszasétáltunk a szállodába, aztán pedig a buszpályaudvarra, mert Nizzából mindenfelé a régióban indulnak buszok 1 euróért. Antibes egy kicsit kihaltabb részébe akartunk eljutni, mert azt gondoltuk, hogy keresünk egy homokos, szép strandot, ahol nincs annyi ember, mint Nizzában. A buszon összeismerkedtünk egy francia bácsival, akivel sokat beszéltem, kiderült róla, hogy algériai, most Nizzában él és végül elnavigált minket egy nagyon szép strandhoz. Jó helyiekkel beszélgetni, az ember olyan dolgokat is megtud, amiket az útikönyvekből kihagynak.

Végül ezen a strandon töltöttük  a délután további részét, fürödtünk a tengerben, napoztunk, kb 30 fok volt. Kora este visszaindultunk és besötétedett, mire Nizzába értünk. Este beültünk egy kebabra, nagyon fincsi volt, aztán picit sétáltunk, de Monika és én már annyira fáradtak voltunk, hogy visszatértünk a hotelbe, Anna még picit maradt. Le akartunk zuhanyozni, de elkezdtünk beszélgetni és olyan mélységekbe jutott a beszélgetés, hogy 1 óra múlva, mikor Anna hazaért ocsúdtunk fel. Kiderült, hogy az értékrendünk nagyon hasonló és az is, hogy a gondolkozásmódunkban is rengeteg közös van. Egy kép a strandról(a bikinis képektől inkább megkíméllek titeket:D)

Most a Nizzába tartó TGV-n ülök, egy Aix en Provence-ban töltött nap van a hátam mögött. Tegnap kicsit hosszú volt és fárasztó volt az út, amit megtettünk. Az avignoni hotelból Avignon központjába, a központból a TGV állomásra, innen az Aix-i TGV állomásra, onnan a központba, majd még onnan a hotelhez buszoztunk. Nehezen találtuk meg  a hotelt, de az ott lefoglalt szállás kárpótolt minket mindenért. Egy hatalmas apartmant kaptunk nappalival, konyhával, külön hálóval és egy csodaszép fürdőszobával. A belváros messze volt, de nagynehezen bekecmeregtünk. Avignon után ez a város alig rejtett valami szépséget, olyan fáradtak voltunk, hogy nem is célirányosan kerestük a nevezetességeket, inkább csak kóboroltunk az utcákon céltalanul. Nem mondanám, hogy csúnya, de azt se hogy szép, olyan jelentéktelen, hiányzik belőle az egyedi karakter, ami eddig minden általunk látott városban megvolt. Egy-két szép épület, rengeteg butik, egy kellemes hangulatú sétány, egy gyönyörű gótikus templom és egy nyüzsgő főtér, ezek a pozitívumok. Rengeteg ember, tömeg(és nem a turisták miatt), kosz, csúnya külváros, egyből ha elhagyjuk a kicsi belvárost és rosszul szervezett infrastruktúra. Este egy szupermarketben bevásároltunk és nagyon, nagyon finomat főztünk, utána pedig megnéztük a Welcome című filmet, amin szintén pityeregtem. Egyre jobban tetszenek a francia filmek. Reggel pihentünk egyet, reggeliztünk egy jót, és mivel újra a TGV állomásra kellett eljutnunk, másfél órával előbb el kellett indulnunk.

A TGV-vel kapcsolatban: két emeletes, nagyon kényelmes vonatok és a sebességet nem is lehet érezni (tényleg nem tudom megállapítani, hogy gyorsabb-e). Tegnap kiszámoltam a v=s/t segítségével, hogy 244km/h sebességgel mentünk, de tényleg nagyon kétlem, abszolút nem lehet érezni. 2 és fél óra az út Aix-ből Nice-be. Azért ez is hatalmas élmény, hogy TGV-n utazhatok. Ugyanannyi a jegy sokszor, mint a rendes vonatra, a hátrány annyi, hogy minden TGV állomás a városon kívül van és egy méregdrága busz visz oda ki (3,6). Már nagyon várom, hogy Nizzába érjünk, eddig a Provence nevű tartományban voltunk, most lépünk igazán Cote d'Azurbe. Olvasok egy picit középkori irodalmat, meg hallgatok magyar zenét (Ákos). Tegnap nagyon honvágyam volt és sokat segített, hogy hallgattam. Aix főtere:

A vonatunk nem késett, nincs sztrájk, szinte lenyűgöző ez Franciaországban. Az állomásról buszoznunk kellett. Itt kicsit már teszek is egy kitérőt. Egyrészt arról, hogy mennyire jó, hogy minden apró dologra gondoltunk: arra is, hogy hol a buszmegálló a vasúthoz képest, hogy melyik busszal kell menni, hol kell leszállni. Rengeteg időt és energiát spóroltunk meg ezzel, és mivel az időnk rövid mindegyik városban, ezért ez nagyon fontos. Az időnk rövid: mikor nekiindultunk, azt hittem, hogy rohanás lesz az egész utazás, de most tényleg úgy érzem magam, mintha vakáción lennék, soha nem rohanunk, sokszor megállunk kicsit csodálni a tájat, zenét hallgatni egy-egy padon egy forgalmas tér közepén, hogy figyeljük az embereket, lassan sétálgatunk és mivel egyik város belvárosa sem olyan nagy és térképpel könnyű tájékozódni ezért mindenre van időnk. Eddig egyszer sem éreztük, hogy elhalasztottunk valamit. Az utitársakkal hasonlóak az igényeink, mindegyikünk összbenyomást akar kapni a városról, az itt lévő kultúráról, a környező tájról. Mivel egyikük sem közeli barátnőm vannak nehéz időszakok, nézeteltérések, de próbáljuk úgy intézni, hogy mindenkinek jó legyen. Nehéz, mert 24 órán át folyamatosan együtt vagyunk, sokszor megorrolunk a másikra vagy ingerültebben szólunk egymáshoz, majd fél óráig csak a legfontosabb esetben beszélgetünk. Aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban: szórakozunk, megvitatjuk, hogy kinek mi tetszett, mi a véleményünk. Van ennek a körutazásnak egy hatalmas hátránya: a csomagok. Mivel 10 napra jöttem és mivel lány vagyok egyszerűen nem tudtam beférni egy kicsi bőröndbe, a nagyobbat kellett hoznom és következésképpen azt is kell cipelnem az egész úton. Borzasztóan kellemetlen a metró/vasúti lépcsőkön fel-le cipelni őket(nagyon sok helyen nincs mozgólépcső), a vonatra felrakni, a csomagtartóra emelgetni, vagy keresni egy készséges férfit. Minden utazás után remegnek a kezeim és vízhólyagos a tenyerem. Ennek ellenére nem gondolom, hogy nagyon vészes lenne a helyzet.

Tehát Avignon. Már a buszról láttuk, hogy nem mindennapi városról van szó. Egy fiatalszállóban foglaltunk szobát, ami nagyon jó döntés volt: tiszta, olcsó, és nyugodt szép környék járt hozzá. A bónusz a csodálatos panoráma volt. Egyből a belvárosba sétáltunk, nagyon lenyűgöző és egyedi a hangulata. A belváros egésze fallal van körbevéve, mellette a a Rhone folyik, a távolban pedig hatalmas hegyvonulatok láthatók.

Az első hely, ahova kilyukadtunk a Pápai Palota volt, bementünk a belsejébe is, furcsa érzés volt, hogy ahol épp most én állok, ott 700 éve egy pápa élt. Az avignoni hídon is jártunk, táncot lejtettem rajta a gyermekkori kedvenc dalom tiszteletére: "Készen áll már a híd, táncot járnak Avignonban...". Végigjártuk a főbb nevezetességeket és beültünk egy étterembe.

Este hazagyalogoltunk, kivilágítva is nagyon szép a rálátás a belvárosra. Reggel a gyönyörű panoráma mellett reggeliztünk. Indulni akartunk a belvárosba, mire az a férfi, akivel előző este beszélgettünk felajánlotta, hogy bevisz bennünket. Fiatalság, bolondság, elfogadtuk az ajánlatát. (Anyu, azt hiszem jó, hogy ezt csak utólag olvasod, ha olvasod :)) Egy 50-es éveiben járó, munkanélküli férfiról volt szó, aki hatalmas intelligenciával és hajdani nagyratörő álmokkal rendelkezett. Látszott rajta, hogy nincs mit csinálnia, örült neki, hogy van társasága, annak meg még jobban, hogy valakinek villoghat azzal, amit tud a városról. Beültünk a kocsiba, kérdezte, hogy hova megyünk, majd mikor mondtuk, hogy a belvárosba, megkérdezte, hogy voltunk-e már Avignon Villeneuve nevű részében. Mikor mondtuk, hogy még nem, hatalmasat kanyarodott és kiderült, hogy nemsokára elmondhatjuk, hogy már jártunk ott, mert elfurikázott miket oda. A kanyar alatt Monika kétségbeesett pillantást küldött felém, ami (mint később elmondta) egy kérdés volt, hogy nálam van-e a gázspré. Nálam volt, de ilyesmiről szó se esett, egy nagyon aranyos középkörú, ártatlan bácsi volt csak, aki Avignonban nőtt fel és örült, hogy megoszthat velünk mindent, amit tud. Végigvitt minket a városon kocsival, mindenhez hosszú magyarázatokat fűzött, majd fél-1 óra után kirakott minket, ahol kértük. Néha a kaland jót hoz magával, ez esetben legalábbis jót hozott :)

Délután fele elindultunk Avignon külvárosában található TGV állomásához, mert Aix en Provence-ba TGV-vel jöttünk. A jegyünk már régen megvolt, de egy órával későbbi vonatot csíptünk el, mert Aix-ben csak háromkor nyitott a recepció, és nem akartunk várni ott rá, illetve, mert Avignon mindegyikünknek annyira tetszett. 15 perc volt az út... Hát mondhatom, hogy nem hiányzik a MÁV. Habár a 10 perces "sztrájk van" késés itt is megvolt.

Avignon az eddigi legszebb város, ahol valaha jártam. Nem tudom elmondani mennyire tetszett. A gyönyörű táj, a történelmi nevezetességek, a barátságos, kisvárosok légköre és a jó földrajzi adottságok mind hozzájárultak ahhoz, hogy kicsit irigyeljem azokat, akik itt vannak Erasmuson. Végül aztán sokat gondolkoztam, hogy Strasbourggal nem lehet összehasonlítani, Strasbourg is ugyanolyan gyönyörű ésElzász annyira szép, sokkal szebb, mint Provence, hogy azt nem adnám semmiért. Ennek ellenére, már most tudom, hogy ha valaha lesz rá lehetőségem, Avignonba egyszer még visszamegyek.

Végül két órás késéssel befutott a vonatunk Montpellierbe, kb két percre megtaláltuk a szállodát, ami koszos volt és csúnya, de nagyon jó helyen feküdt. Egyből indultunk is a városba és 1 percen belül a Place de la Comédie-n találtuk magunknak, ami a város gyönyörű főtere operával, pálmafás sétánnyal. Amennyire lenyűgözött ez a tér, akkorát csalódtam a többi nevezetességben. A diadalív és a Szent Péter katedrális nagyon megfogott, de a város többi része nem érintett meg különösebben. Nagyon furcsa ez a település, hol mediterrán jellegű, hol a francia nagyvárosok fenségét tükrözi, de néhol még Pécs( egyetemváros) vagy Horvátország is eszembe jutott a kis sikátoraival.

A naplementét az itteni diadalív mellett csíptük el, ami elég magasan fekszik, jól rá lehetett látni a városra. Beültünk egy kis kávézóba és menta teát ittunk, hogy a betegségem utolsó foltjait is meggyógyítsuk.

Egy délután elég volt, hogy megnézzük az óvárost, ahol a legtöbb nevezetesség található, így estére vettünk egy üveg bort és megnéztünk egy francia filmet a hotelben, amin pityeregtem, olyan megható volt.

Másnap reggel a főtér előtti kútnál fogasztottuk el a reggelinket, aztán a modern európai negyedet fedeztük fel. Miután végignéztük, délben indultunk is tovább Avignonba. Montpellier Marseille után egy más világ. Sokkal kisebb, barátságosabb, élhetőbb város. Láthatóan kevesebb a bevándorló, jobb a közbiztonság és van éjszakai élet. Franciaország egyik legfiatalabb városa, ami a népességet illeti. Arányaiban elég magas a 25 éven aluliak száma a városban. Nagyon elkezdtek itt tetszeni az erkélyek, minden háznak egyedi. Mindezek ellenére sokkal kevésbé fogott meg, mint Marseille, nem igazán volt olyan pillanat, mikor tátva maradt a szám. A modern negyed:

Az ezt követő bejegyzéseket kézzel írtam a legkülönbözőbb helyszíneken, internethiány miatt, úgyhogy ne lepődjetek meg az olyan mondatokon, hogy "most a strandon fekszem", vagy a "vonaton ülök". Nem onnan neteztem, csak utólag gépelem be őket. Akkor kezdjük.

Vasárnap este nagyon korán lefeküdtünk és 9-ig aludtunk, mert elképesztően fáradtak voltunk az éjszakai utazás és az egész napos sétálós városnézés után. Reggel egy kisebb probléma adódott, Anna a Lille mellől érkező német lány elhagyta a francia bankkártyáját, amin az összes pénze volt, így egy órába telt, míg lehiggadt, letiltotta a kártyát, a német kártyájára rakott pénz a szüleivel.

Ezután útra keltünk a Calanques nevű helyre.Egy napos bérletet vettünk Marseille-ben, mert nagyon sokat akartunk utazni. A Calanques Marseille városán kívül található nagyon hosszan a part mentén egészen egy Cassis nevű városig. A busz lerakott minket a város szélén, egy nagyon kihalt helyen, onnan egy jó 40 perces séta volt a part. A természetnek ez egy olyan csodája, ami az én kis fejembe nem tud beleférni. Nem tudom leírni mennyire gyönyörű volt. Felmásztunk az egyik szikla legtetejére, ahol egy kilátó volt és mind a hárman álltunk döbbenten és megkövülve, hogy ilyen szépség tényleg létezhet. A part egész hosszán hatalmas sziklák, öblök, a magasság és a mélység tökéletes ötvözete, a zöld fű, az ezüstös szikla és a mély- és azúrkék tenger találkozása. Ha író lennék, talán jobban le tudnám írni szavakkal, de azt hiszem nem bénázok, egyszerűbb, ha megnézitek a google-n és itt a képen, amit feltöltöttem. A szél süvített ezerrel, kicsit félelmetes is volt olyan magasságban, ilyen időben ott lenni, de a tériszonyomnak nyomát se találtam, annyira meg voltam döbbenve.

Miután visszamentünk a belvárosba megittunk egy forrócsokit, utána pedig újabb helyszínt akartunk felfedezni: a Marseille-i Notre Dame-ot.(most az összes lehető magyar helyesírási szabályzatot alkalmazom ebben a mondatban kb, remélhetőleg jól :D). Ez a templom Márseille legmagasabb pontján található, innen nem csak a tengert, de az egész várost és a mögötte húzódó hatalmas hegyeket is látni. Egy napra ennyi gyönyörű hely egy csoda, miután megnéztük a panorámát bementünk a templomba és fél óráig ott maradtunk csöndesen feldolgozni azt a sok élményt, amit aznap láttunk. Estefelé kicsit a belvárosban sétáltunk és kerestünk egy éttermet, mert már nagyon ki voltunk éhezve a főtt kajára. 14 euró volt a három fogás és az ital, drágának találtuk, de nem volt más olcsóbb és végül nagyon meg voltunk elégedve. Az étel után már csak a hotelhez volt erőnk.

Most kedd van, a pályaudvaron ülök a bőröndömön, Anna mellettem francia szavakat tanul, Monika a vasúton lévő butikokat járja körbe. A Montpellier-be menő vonatunk egy órát késik, úgyhogy itt csövezünk. Az idő elég béna, de a meteorológusok szerint holnaptól 20 fok és napsütés lesz.

Most, hogy elhagyjuk Marseille-t, összbenyomásom: mielőtt idejöttünk mindenkinek az volt az első reakciója, ha meséltem az utazásról, hogy Marseille nagyon veszélyes város, ha csak lányok megyünk irtóra kell vigyázni. Mikor megérkeztünk úgy indultunk el a pályaudvarról, hogy ezerrel szorítottuk a táskát magunkhoz és folyamatosan körbe-körbe néztünk, hogy van-e valaki veszélyes körülöttünk. Aztán hozzászoktunk a környékhez és most 2 nap után már nem félünk állandóan, sokkal lazábban kezeljük a dolgokat. Marseille koszos és rengeteg a furcsa ember és környék, de soha nem mondanám rá, hogy csúnya(sok francia annak tartja). Mint, ahogy leírtam vannak elképesztően szép helyek. Nem élnék itt, de érdemes eljönni ide. Ami nagyon érdekes, az az itteni dialektus és a francia nyelv itteni használata. A részletekbe nem megyek bele, de ebből simán lehetne szakdolgozatot írni :) Az emberek mindig kedvesek voltak velünk, pedig sokan mondták itt északon, hogy délen utálják a turistákat.

Anna teljesen véletlenül összefutott a pályaudvaron egy amerikaival, aki vele együtt gyakornokoskodik Észak-Franciaországban. Ideült 20 percig és beszélgettünk picit. Kicsi a világ... 10 perc és indul a vonatunk, megyek.

Végül egy újabb kép a tengerről és az Porte d'Orientról.

Most a szallodankbol irok es megint francia billentyuzetrol, amivel ujra meg ujra meggyulik a bajom. Probalom osszefoglalni tomoren es rekasan a tortenteket, remelem ez a ket szo nem zarja ki egymast.

Tegnap egesz nap az utazasra keszultunk, hatszor ellenoriztunk minden jegyet, minden utat, hotelfoglalasi szamlat; iratokat, bevasaroltunk, becsomagoltunk, egymasnak adtunk tippeket es vegul 6kor elindultunk a kolibol. A vonat csak negyed kilenckor indult, de semmikepp nem akartuk lekesni. Vegul sokat vartunk a vonatra de aztan nyolc korul befutott es alig vartuk hogy megtalaljuk a halokocsinkat. Itt adodott az elso problema. Nem volt halokocsink, csak ket szereny ulesunk. Eloszor azt hittuk felreneztuk a kocsit, de nem. Igaz hogy a vonat amire helyet foglaltunk tartalmazott halokocsikat is; de nem csak azt es arra kulon kellett volna foglalni helyet. Igy nagyon kenyelmesen ulve toltottuk az elkovetkezo 10 orat. Az itt látható képen Monika már elhelyezkedett kényelmesen és az éjszakai alvásra készül.

 Szamos varosban jartam az elozo ejszaka(Mulhouse, Besancon; Dijon, Avignon, Belford); de mindben csak atutazoban. Kicsit olyan feeling volt a vonaton mintha valami csempesz vonat lenne, ami illegalisan szallit bevandorlokat. Amugy semmi gaz nem vot vele, en meg elveztem is ezt a kis valtozast. Hajnali hatra vegul megerkeztunk a palyaudvarra. Ez a kép hajnali hatkor készült a vasútállomáson Marseille-ben.

Sotet volt es sotetben nem akartunk Marseilleben csaszkalni, mert mindenki ova intett minket a sotet Marseilletol . Igy a vasuton vartunk, eleg sok furcsa ember volt, de nem tobb mint a fehervarin vagy a pecsin, ugyhogy semmi gaz nem volt. Vegul 8-9 fele a hotelhez mentunk, teljesen siman megtalaltuk, elotte googlemapsen priman megterveztuk az utat. A csomagokat ott lehetett hagyni, hulla faradtan ugyan, de annal kivancsibban elindultunk megnezni a varost. Eloszor is a Vieux Porthoz mentunk, gyonyoru az a kornyek es nagyon regota nem lattam a tengert, ugyhogy az is hatalmas elmeny volt. Vegul tettunk egy nagyobb setat a belvarosban, lattuk a Vieille Charitet, a Cathedrale de la Majort, Hotel de ville-t, a prefecture-t es meg ezernyi mas gyonyoru epuletet. Nagyon mas, mint Strasbourg, mediteranabb, sokkal nagyobb, koszosabb, dragabb es sikkesebb. Ezutan elmentunk a turista irodaba, kaptunk terkepet, prospektusokat, utana kiultunk a kikotobe zenet hallagttuk, kicsit engedtuk, hogy atjarjon minket Marseille varosanak szellemisege(nemtudom hogy letezik-e ilyen). Ezutan meg mindig volt egy kicsi idonk amig el lehetett foglalni a szallast; ugyhogy elsetaltunk a Palais Longchampig es utkozben rengeteg gyonyoru dolgot lattunk. Ezutan foglaltuk el a szallast. Itt én vagyok a Vieux Porttal a háttérben :D

Nem tudom elmondani mit erzek, ha belepek ebbe a szobaba. Gyonyoru . Egy ocska nagyon olcso hotel, de a kolihoz kepest egy alom es van kulon furdoszobank!!!!!! Nem kell 10 masodpercenkent nyomkodni a gombot; hogy jojjon melegviz. Zuhanyoztunk, egy orat aludtunk es ujra nyakunkba vettuk a varost, ezuttal a Palais du Pharo-hoz es a Porte d'Orient-hoz mentunk el. Nemreg megerkeztunk a szallashoz, felszedtuk a metronal a harmadik lanyt es most itt vagyok. Ossz-vissz harom\negy orat aludtam, ha a szobaba erek azonnal bezuhanok az agyba. Meg egy ejszakat maradunk ebben a hotelben, holnapra is nagyon jo programot talaltunk ki, nagyon jo lesz. Ma otthon nemzeti unnep van, sokat gondolok Magyarorszagra. Valaki ide akar jonni, ugyhogy megyek is, majd holnap igyekszem jelentkezni. Nagyon jol erzem magam, nagyon jo itt. Ez pedig a Palais Longchamp.

Elég nyomott a hangulat a koliban. Mondhatni szomorú. Üresek a folyosók, tiszták a wc-k, makulátlan az elektromos tűzhely lapja és síri csönd uralkodik az egész épületben. Ha látsz valakit a folyosón, az is csak hatalmas csomagokkal siet épp, hogy elérje a buszát, ami a vasútra viszi. A szünet elkezdődött és már majdnem az összes Erasmusos hazament. Épp az előbb ment el Lisa is, elbúcsúzott tőlem és Monikától, jól megölelgettük egymást, aztán mikor becsukta az ajtót maga után, Monika elkezdett pityeregni. Teljesen megértem szegényt, én is ugyanilyen rosszul érzem maga a Saskia nélkül. Az elmúlt egy évben eléggé megkeményedtem és nem nagyon tartom magam túl érzékenynek, szóval nem igazán értem mi történik velem, miért ilyen furcsa most, és miért zavar annyira, hogy nem láthatom őket, amikor csak akarom.
 

A betegségem ugyanúgy van, azt remélem, hogy nem fog romlani, ha ilyen marad semmi gáz nem lesz az út alatt. Ma írtunk egy zh-t németből, nem volt túl nehéz, szerintem viszonylag jól sikerült. Egész nap az utat tervezgettük, most Monika épp kinyomtatja a térképeket a városokról, aztán este újra találkozunk, holnap meg már pakoljuk a dolgokat a bőröndbe, mert holnap est 8-kor indulás.

Ígértem tegnap egy utazási tervet, most akkor itt van:

október 22. 20:19: a vonatunk Strasbourg vasútállomásáról elindul. Az út 9 óra 41 perc lesz, így hajnali 6-ra érünk Marseille-be. Az utat hálókocsikban fogjuk megtenni, egy hálókocsiban 6 ágy van, 3-3 egymás fölött. Valószínűleg a legmagasabb a legjobb az értékek miatt, mert oda tuti nem jön fel senki. Majd megpróbálok aludni a bőröndömet átölelve. Azt képzelem majd, hogy a Petya :)

október 23. megérkezés Marseille-be, az első néhány órát egy kávézóban akarjuk tölteni, hogy bevárjuk a 3. lányt, aki hozzánk csatlakozik és, aki Lille-ből jön repülővel. A szállásunkat kellő gondossággal egy nyugodt kerületben foglaltuk le, mert hallottuk, hogy Marseille nem való lányoknak, de az a kerület biztonságos. 23-án elkezdjük megnézni a főbb nevezetességeket

október 24. Marseille nevezetességeit tovább nézegetjük(mármint nem ugyanazokat, hanem újakat:)) és ha az időjárás engedi, elbuszozunk a calanques nevű helyre. Ezt nem tudom elmagyarázni, látni kell, gépeljétek be a google-be és érteni fogjátok.

október 25. Dél körül tovább indulunk Montpellier-be. A szállásunk itt a legideálisabb, elég olcsó és kb 3 percre van a vasútállomástól. Egész napos városnézés van beiktatva, mert itt csak egy napot töltünk.

október 26. Utazás Avignon-ba. Én erre vagyok az egyik legjobban kíváncsi, képek alapján gyönyörűnek és nagyon barátságosnak tűnik. Meg persze a dal miatt is régóta el akarok ide menni: "Készen áll már a híd, táncot járnak Avignon-ban..."

október 27. Újabb állomásunk Aix en Provence. Ez a legdrágább és legsikkesebb hely azok közül, ahova szeretnénk menni talán. Itt nagyon sok ideig kutattunk normális áru szálloda után, de Monika egyik kedvenc állomása már előre is ez.

október 28. Nizza. Itt három éjszakát fogunk tölteni, de nagyon érdekes, hogy eredetileg nem is akartunk ide jönni, mert mindenki azt mondta, hogy nagyon csúnya. Aztán megnéztük a hotel árakat Cannes-ban, Monaco-ban és úgy döntöttünk, hogy itt több ideig maradunk és innen bejárjuk a környéket. Ezen a napon valószínűleg a városban maradunk.
 

október 29-30. Be van iktatva Cannes, Monaco, amelyek busszal elég olcsók illetve a környező falvak is: Eze, Grasse(egy nagyon híres parfümgyárat lehet itt meglátogatni), st Paul de Vence. Majd meglátjuk mire futja az időnkből.

október 31. délutánig a strandon akarunk maradni és délután pedig indulunk vissza Marseille-be, mert este 11 körül indul a vonatunk, újra éjszakai járat. 1-jén hajnalban érkezünk meg Strasbourgban.

Sokatokban felmerülhet a kérdés, hogy hogyan van erre pénzem és kb mennyibe kerülhet. Az Erasmus ösztöndíj, amit az egyetem adott totálisan elegendő az itteni életre, nem szórom a pénz, megnézem mit veszek, mennyiért, több időt szánok a válogatásra, de nem is kell garasoskodnom és nem hagyok ki megismételhetetlen alkalmakat azért, mert nincs rá pénzem. A kisebb utakat is ki tudom fizetni az Erasmus ösztöndíjból. Ezt az utazást azért tudtam bevállalni, mert október elején kiderült, hogy elég jó ösztöndíjat kapok mind a Ktk-n, mind a Btk-n. A tavalyi egy nagyon durva félévem volt 75 kredittel, széttanultam magam, de most úgy érzem minden csepp szenvedés megérte. Mindig félrerakom az ilyen pénzeken, most az egyszer úgy döntöttem, hogy egy nagy álmomat váltom valóra vele. Összesen az egész szemeszter alatt 400 eurót fogok kapni és ebből a pénzből kijön ez az út is. Elég sok, de jelenleg úgy érzem(ha nem gondolkozok jótékonysági dolgokon) jobb helyre nem is mehetne, mert ez tesz most a legboldogabbá.
 

Nagyon remélem, hogy sikerül véghezvinnünk mindent, Monika és én is elég óvatosak vagyunk, van egy biztos franciánk és nagyon nyitottak és kíváncsiak vagyunk mindenféle nevezetességre. Hatalmas kalandnak ígérkezik ez az utazás, még szebbé teheti az Erasmus félévemet. Még mindig nem tudom elhinni, hogy van egy jegyem Marseille-be. A városba, ahol a Taxi-t forgatták, amit föci órán a Dórival nézegettünk a földrajz atlaszban, a Riviérára, amit minden nyáron megnéztem a fehervartravel.hu-n, ahova a szememben csak a "kiváltságosok" juthatnak el. Kicsit úgy érzem, hogy túl pici vagyok ehhez a feladathoz, hogy micsoda vakmerőség ezt megtenni, másrészről meg borzasztóan vágyom rá, hogy lássam az ottani utcákat, az épületeket, halljam a tenger morajlását, az emberek furcsa akcentusát, érezzem a tengeri sós levegőt, az éttermekből kiáradó halszagot és átéljek egy ekkora kalandot, szerezzek egy ilyen fantasztikus tapasztalatot.
 

És íme a tegnapi napom:

Reggel ébredéskor konstatáltam, hogy semmit nem javult a torkom, viszont ezernyi dolgom volt: tanulni a pénteki német zh-ra, főzni a Jeannak, az utazás részleteit kidolgozni, úgyhogy nagy lendülettel pattantam ki az ágyból és az első egy-két órát a facebook előtt töltöttem... Hatalmas kupleráj volt a szobámban, úgy emlékeztem, hogy délre jön a Jean, fél 11 előtt kicsivel neki is álltam főzni, gondoltam, hogy majd az utolsó negyed óra alatt rendet rakok. Fél 11-kor kopogtak és Jean állt az ajtóban. Szegény most megismerkedett valódi énemmel: a szobám romokban, ruhák, könyvek szerteszét, mosatlan a mosdókagylóban és fél szelet húst vágtam fel fél óra alatt, mert közben facebook chateltem. Végül próbálta megmenteni a helyzetet, hogy "látnám az ő szobáját", de nem hiszem én azt... Végül együtt főztünk, meg ettünk, aztán mennem kellett suliba. Nagyon kell vigyáznom a hangomra, mert ha sokat beszélek vészesen elfogy, úgyhogy a beszédkészség órán nem villogtattam meg tündöklő tehetségem(mert nincs is :))

Második órám az a borzasztó óra volt, ami a újlatin nyelvek történetére hallgat, a tanár román és valójában átalakította az órát román szavak eredetének elemezgetésére, mert "az érdekesebb". A francia diákok nem olyan csöndesek, mint a magyarok, kimondják fennhangon, ha valami nem tetszik nekik és a tegnapi óra erre nagyon jó példa volt. 2 óra alatt végig azokat a nyelveket néztük végig, amelyek a romám nyelvre nagy hatást gyakoroltak és jövevényszavakat tanultunk. Az 5. nyelv a magyar volt, én teljesen izgatottan vártam, hogy mi lesz a folytatás, de a többieknek azt hiszem itt telt be a pohár és egy lány felrakta a kezét. Megkérdezte, hogy az óra nem az "újlatin nyelvek TÖRTÉNETÉRE" hallgat-e. Mondta a tanár, hogy de igen, de ő úgy gondolta, hogy érdekesebb lenne, ha a román nyelvet elemezgetnénk, mert a legtöbb újlatin nyelvekről szóló könyvben, előadáson háttérbe szorul ez  a nyelv, pedig "nagyon sok érdekes kérdés rejlik ezen a területen is". Erre egy másik kéz lendült a magasba nagy morajlások közepette, hogy akkor miért az az óra címe, hogy újlatin nyelvek TÖRTÉNETE, ha semmi történelem nincsen benne. A tanár újra az érdekes szóval reagált valamit, majd mikor a harmadik francia is felszólalt, a teremben pedig a morajlás nőttön nőtt, úgy döntött az előadó, hogy keményebb fokozatra kapcsol: bejelentette, hogy aki akar, az távozhat, ez csak egy opcionális óra volt, nem volt muszáj ezt választani. Azt hiszem itt tört ki a botrány, itt már tényleg többen felszólaltak, hogy igen ám, de az óra címéből más témára következtettek az óra anyagát illetően, amúgy meg az órarendjükbe ez passzolt csak és azért vannak itt, meg hogy most hiába mennek el a teremből, most már eltelt a szemeszter fele, nem tudnak másik órára jelentkezni. Végül úgy záródott le a vita, hogy a román nőci kurtán odavágta nekik, hogy hát bizony ez gyakran megesik. Ebben a feszült hangulatban érkeztünk el a magyar nyelv befolyásához a román nyelvre. Megkérdezte, hogy van-e valaki a teremben, aki valaha már hallott akárkit magyarul beszélni. Síri csönd, én egyedül ültem a legutolsó sorban, nagy lelkesen, hatalmas vigyorral és dobogó szívvel feltettem a kezem, és büszkén mondtam, hogy én magyar vagyok. Mindenki egy emberként hátranézett megvető tekintettem, hogy "téged még érdekel ez az óra?". A következő 15 perc a tanár és a köztem szóló párbeszédről szólt, ő mondta a román szót, ami elvileg a magyar nyelv hatására jött létre, én meg mondtam, hogy ilyen szó nem létezik. Aztán felírta a táblára, helyesírási hibákkal volt tele, megmondtam, hogy mi nem úgy van, ő kijavította és végül kijavítva és leírva felismertem a szót (pl. bőség), lefordítottam és hihetetlenül örült, hogy végre sikerélménye van. A negyedik, ötödik szó után már tényleg kínossá kezdett változni a helyzet, mert olyan szavakat írt fel, amik nem léteznek a magyarban. Az utolsó példa " a tamadni" volt, gondoltam, hogy ez a támadni szót jelenti, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez bizony a gyógyulást jelenti magyarul. Egy ideig nem hagytam magam, aztán hagytam az egészet, úgyis elég rossz napja volt szegénynek.

A buszmegállóban betalált egy alkoholista, cigiző, 10 napos mocsoktól bűzlő bácsi és végre rendesen hasznát vettem a magyar nyelvnek. Mikor elkezdett hozzám franciául beszélni arról, hogy tegnap mit látott  a TV-ben(az ilyeneknek honnan van TV-jük és miért nincs fürdőszobájuk?), akkor úgy tettem mintha nem érteném és magyarul válaszoltam neki agresszívan, hogy menjen innen, nem értem amit mond. Erre tényleg elment. Lehet, hogy a magyar nyelv ijesztő kívülről :D

Este tanultam sokat, a Pakinál voltam és kúráltam magam, pihentem. Kicsit szomorú vagyok, mert szünet lesz és az emberek elkezdtek hazamenni, Saskia tegnap búcsúzott el és rendesen hiányzik. Olyan evidens volt, hogy minden nap találkozunk, bármikor átkopoghatok és beszélhetek vele pár szót, hogy most nagyon furcsa, hogy nincs itt. Este beszéltünk is facebook chaten, nem nagyon találja otthon a helyét, ha lehetne már ma visszajönne. Éjfélig az utazást tervezgettem, a hotel címeket írogattam össze. A holnapi bejegyzésemben leírom a részletes tervet :)

Újra két napja nem írtam. A tegnap elröppent, óráim voltak, három hét múlvára egy prezentációt kell csinálnom középkori francia irodalom órára, este pedig Saskia-val a szobámban Született feleségeket néztünk és az élet fontos dolgain tanakodtunk. Miután elment nekiálltam tanulni, közgázra beadandót kellett írnom és érdekes érzés kerített hatalmába. Úgy igazán még itt nem is tanultam és most emlékeztem arra az érzésre, amit tavasszal éreztem utoljára, hogy milyen jó kutatni, olvasni, fogalmazni, új dolgokra rájönni. Ritkán élvezem a tanulást, de most tetszett és hajnali egyig fent voltam.

A mai nap újdonságok terén sokkal érdekesebbnek mondható. Már tegnap észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendben a torkommal, pulcsiban meg zokniban aludtam a biztonság kedvéért, de ma reggel úgy keltem, hogy oké valamit csinálnom kell, mert szombaton indulunk Marseille-be, nem lehetek beteg az út alatt. Zuhogott az eső, de be is kellett vásárolnom az útra, úgyhogy muszáj volt reggel a belvárosba mennem. Először úgy indultam neki, hogy ok, elmegyek Németországba, ott olcsóbb minden, aztán a buszon annyira lusta lettem, hogy leszálltam 5 megállóval hamarabb és bevásároltam Franciaországban. Elmentem egy gyógyszertárba is és elmondtam mi a bajom, kértem valami Neo citrán szerű izét. A gyógyszerész nagyon aranyos volt, kikérdezte az összes tünetemet, azt is megkérdezte, hogy "van-e kedvem köpni?" magyar fordításban. Ez annyit tesz, hogy váladékozik-e a torkom, de nagyon elkezdtem nevetni :D

Végül hazaértem nagy nehezen és elkezdtem kúrálni magam. Délben Monika jött, hogy lefoglaljuk az összes hotelt az úthoz, most már minden szálláshelyünk megvan. Történt egy kis incidens azonban. Avignonban kinéztünk egy nagyon jó, olcsó hostelt, le is akartuk foglalni, mindent beállítottunk és ellenőriztük a dátumot: október 26. Lefoglaltuk a szobát, a szobafoglaló e-mailen október 27 volt. Ha 2 hónappal ezelőtti önmagam lennék elkezdtem volna pánikolni, de már azt hiszem megedződtem. A számlámról lement az előleg, semmi visszalépési lehetőség, a vonatjegy nem erre a napra van lefoglalva: a kocka már el van vetve. Meg kellett tenni, amitől olyan nagyon tartottam mindeddig: telefonálni franciául egy déli akcentusúval. Alapból is utálok idegen nyelven telefonálni, mert a kezeim és a mimika mindig támpontot nyújtanak, ha a verbális képességeim csődöt mondanak és telefonban ez lehetetlen. Már hetek óta azt hallgatom az itteniektől, hogy hát igen... mindent meg lehet érteni, de a délieket... kizárt. " az a borzasztóan erős akcentus, más szókincs ellehetetleníti a kommunikációt". Végül remegő kézzel és zakatoló szívvel felhívtam: hát teljesen ugyanúgy beszélt, mint a strasbourgiak... Ennyit a borzasztó akcentusról, meg az érthetetlenségről. Nagyon kedves volt, elmondta mit kell tennem és estére már ki is cserélődött a dátum, egyenes az út Avignonba.

2-kor találkám volt egy francia lánnyal, aki magyarul tanul az egyetemen, másodéves. Nagyon, nagyon aranyos lány, csupa kedvesség, mosoly, jóság, de nem nagyon mert beszélni magyarul, úgyhogy végig franciául beszéltünk. Nagyon megdicsérte  a franciámat, azt mondta, hogy habár van akcentusom, de nem erős, és a nyelvtan és a szókincs terén nagyon jó vagyok. Kedves bók. Utána bemutatott egy lengyel barátnőjének, aztán egy másik franciának, aki kétnyelvű, anyukája magyar, apukája francia. Nagyon jól telt a délután, még fogunk találkozni többször. A találkozó vége fele olyan kezdett lenni a hangom, mint Charlie-nak, tehát éreztem, hogy tényleg megbetegedtem.

Gyorsan hazamentem és bevettem az orvosságot és eldöntöttem, hogy ma itthon maradok, hiába mennek a többiek bulizni, sőt egészen az utazásig nem megyek este sehova, mert most fontosabb, hogy meggyógyuljak. Ha életem álmát hang nélkül kell beteljesítenem... hát az érdekes lenne. Elállna a szavam a sok csodától biztosan :) Na jó, ez nagyon béna poén volt. Szóval itthon maradtam és órákon át skype-oltam, jöttek sorra az emberek a szobámba, főztünk és végül 10.30 fele rájöttem, hogy folytatni kéne a tanulást. Most már nem csak közgázt, hanem németet is tanultam, mert pénteken zh és elég sok szó van, amit rendesen meg kell jegyeznem. De már megint fél egy és holnapra sok a tennivaló, úgyhogy most megyek is aludni. Szurkoljatok, hogy kialudjam a hangbajomat és a betegségemet!

Már megint éjszaka van. Minden nap csak úgy elröppen. Tegnap(vasárnap), miután megírtam a blogomat elmentünk az Orangerie nevű parkba picit pihenni. Gyönyörűen rendezett, egy kis csónakázótóval ellátott parkról van szó, ahol vannak különleges állatok, különleges növények és hatalmas alapterületű a Haleszhoz képest(egy park Fehérváron). Mindenki kérdezgette, hogy mi a bajom, hogy ilyen szótlan vagyok, de csak egyszerűen annyira boldog voltam, hogy nézem a tavat, a különböző színben pompázó fákat, a járókelőket és nem csinálok semmit, hogy nagyon jól elvoltam magammal és a gondolataimmal és nem volt erőm beszélgetni. Ez sokszor megtörténik otthon is, mert általában nagyon élénk, beszédes, viccelődős vagyok, és ha melankóliához és magányhoz van kedvem, mindenki megijed, hogy valami bajom van. Ezután a belvárosba mentünk pizzázni, egy elég jó pizzázóba tévedtünk, finom francia bort ittunk az olasz pizzához. Este azt mondtam mindenkinek, hogy tanulok és kicsit bezárkóztam a szobámba, sorozatokat néztem, skype-oltam, facebookoztam, szükségem volt egy estére nagy társaság nélkül.

Ma reggel a vasútállomásra kellett mennem újra, mert megvettem a Marseille-Montpellier járatra is a jegyünket, most már csak egy csatlakozás maradt, ami még nincs kéznél. Ezután együtt ebédeltem pár lánnyal, az argentin lányt meglátogatta a brit férje, akit már tegnap pizzázás alatt bemutattak nekünk. Én késve érkeztem az ebédre és fogalmam sem volt hol vannak a többiek, úgyhogy eszeveszetten kerestem akármilyen ismerős arcot. Láttam egy kétségbeesett férfi tekintetet, aki valahonnan ismerős volt és végül odamentem hozzá. Kiderült, hogy ő az argentin lány férje, csak nehezen ismertük meg egymást és kicsit angolul beszélgettünk. Megkérdezte, hogy francia vagyok-e, kérdeztem, hogy francia akcentusom van-e és azt mondta, hogy igen. Ez egy olyan hatalmas sértés jelenleg most nekem, mintha azt mondanák, hogy... nem tudom mihez hasonlítani. Észre is vette hamar és mondta, h jó, akkor nincs francia akcentusom, de már mindegy volt :D Szép lassan ebéd közben rájöttem, hogy mennyire elfelejtettem angolul és milyen nehéz lesz újra megtanulnom.

Délután óráim voltam, az óra mutatója a szokásosnál is lassabban ketyegett, az utolsó órám nyolcig tartott, már negyed hétkor azt hittem, hogy mentem felállok és kimegyek a teremből, olyan uncsi minden. Óra után kicsit Saskia-val beszélgettünk a koliban, aztán Jean jött át 9-re segíteni kitölteni a lakhatási támogatásos papírokat, mert nekem ez nagyon kínai. Végül itt maradt hajnali egyig, nagyon sokat beszélgettünk mindenféléről. Most nem érzem magam egyáltalán fáradtnak, pedig holnap is nap lesz. Talán illene lefeküdnöm.

Kicsit zűrösek voltak az előző napjaim és még lusta is voltam, úgyhogy nem nagyon aktívkodtam a blogom terén. Sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e ide, de végülis ez is hozzátartozik az erasmus léthez és élményhez: a barátommal csúnyán összevesztem csütörtökön pénteken, azon, hogy alig beszélünk. Az első konfliktusok, amik elkerülhetetlenek, ha az ember azt választja, hogy külföldre megy. Mivel a hülye is látta rajtam, hogy valami bajom van, ezért csütörtök este mindenki a kedvemben járt, az ezeréves, csúnya, kinyúlt pulcsimnak bókoltak, az új cipőmet dicsérték, csak, hogy egy kicsit jobb kedvem legyen csütörtök estére. Pénteken óráim voltak végig, németórán egy grúz lány mellett szoktam ülni és kezdem kínosan érezni magam, mert mindig ad valami kis ajándékot. A múltkor egy ceruzát adott, most egy kulcstartót, mindig meghív kávéra a szünetben és nem engedi, hogy adjak neki cserébe én is valamit. Először a kultúrák közötti különbségre gondoltam, hogy lehet náluk ez a szokás, de kétlem és össze vagyok zavarodva. Délután Kehl-be mentünk vásárolni kaját, piperecuccokat és a többiek ruhát az esti bulira.

Este tényleg buliztunk. Eddigi legjobb bulim volt ez a pénteki. A koliban volt a "before", aztán mivel az utolsó villamos már elment ezért a bicó csomagtartóján vittek el a diszkóba a többiek. A diszkóban mindenki, akit ismerünk csatlakozott hozzánk. Nem volt meleg, volt elég hely, sokan voltak, leülős része is volt a diszkónak és a zene is tetszett. Haza is bicóhátsón jöttem, kicsit itthoni érzés kerített hatalmába, mert énekeltünk végig hazafele, de csak Bon Jovit meg Oasist, mert a többiek nem ismerik a magyar népdalcsokrokat :)
 

Szombaton Saskia-val főzőcskéztünk és nagyon jót sikerült főzni, egyre magabiztosabb vagyok az olcsón elkészíthető ételek terén a konyhában. Ezután az Ikeába mentünk 5-en csajok. Ingyenes busz megy oda a városból, mert annyira a külvárosban található. Még tegnap lefoglaltuk a vonatjegyek szinte mindegyikét a dél-franciaországi kiránduláshoz, este pedig Disney estét szerveztek a koliban, amire Ági is jött. Az este szerintem teljesen átlagos lett volna, de Saskia nagyon ideges lett a Disney zenéktől, alig bírta elviselni, úgyhogy fél óra után a szobámban csipszeztünk fél egyig.
 

Ma el kellett menni a vasútra, hogy meglegyenek a vonatjegyeink rendesen is. Monika bicózik, megkért, hogy most kivételesen én is jöjjek bicóval, elkértük Lisa bicikliét és azzal jártuk be a várost. A gond csak az volt, hogy ez nem montain bike, hanem hagyományos típusú bicikli és én ilyenen még életemben nem ültem. Az első 5-10 percben nagyon féltem, olyan magasnak tűnt az ülés, irányíthatatlannak a kormány, használhatatlannak a fék, de aztán hozzászoktam és a biciklisávok annyira gyönyörű helyeken mennek a parlament környékén, hogy minden perc szenvedés megérte. Gyönyörű itt az ősz, és mától hivatalosan is ez lett a kedvenc évszakom. Minden park egy színkavalkád, csíp a hideg, de süt a nap, friss a levegő és olyan jó kint lenni. Márcsak két csatlakozást kell megvennünk a vasúton, bonyolultabb megszervezni egy ilyen utat, mint gondoltuk volna, nagyon sok mindenre kell figyelni. Most pedig délután van és indulunk a következő közös programra, úgyhogy el is köszönök.
 

Csütörtök délután van, ahogy halad az idő, annál kevésbé érzem különlegesnek, amit csinálok és annál nehezebb rávenni magam az írásra, mert nagyon úgy érzem, hogy ez kutyát se érdekel. De mégis olyan sokan írnak, hogy "jaj olvastam a tegnapi bejegyzésedet, kitartás!' vagy, hogy "ha nem történt volna ez meg veled, nem is te lennél" és ilyenkor mindig újra kedvet kapok. Szóval csapjunk bele a levesbe( ha ilyet lehet mondani :D)!

Tegnap délben volt egy egyetemi mise, és gondoltam kipróbálom, ha már a hittan nem jött be, hátha ez bejön. Nagyon hiányzik a templomi légkör, az olyan emberek, akikkel erről tudok beszélni. Vicces volt, mert a buszon találkoztam egy zsidó lánnyal és a zsidó ünnepekről mesélt, úgyhogy kellőképpen felkészülten érkeztem a katolikus misére. Nagyon pozitív csalódás volt. A zenék fuvolávál, gitárral, hegedűvel voltak hangszerelve, két pap is volt, mindkettő nagyon fiatalos, a szentbeszéd jó volt és nem csak nyomi emberek vannak a padokban. Jó ez most gonosz, de szerintem a többség érti mire gondolok. Olyan rendes egyetemisták is. Nagyon feltöltődve hagytam el  a templomot, mikor mégláttam, hogy az ajtóban a pap mindenkivel kezet fog. Odajött hozzám és megkérdezte, hogy új vagyok-e, elkérte az elérhetőségemet, meg adott egy programfüzetet a hittanokról, imacsoportokról, miserendről, nagyon aranyos volt.

Ezután a csajokkal ebédeltünk, majd vásárolgatni mentünk a városba. Nekem egy őszi cipőre volt szükségem, mert épp mielőtt elmentem volna a búcsúbulimon kitörött a kedvencemnek a sarka, a másikra meg anya azt mondta, hogy azt már nem vehetem fel, olyan csúnya rajta a bőr. 2-3 órát jártuk a butikokat, a többi lány pólókat, ruhákat próbált az esti bulira, én meg csak ámultam bámultam, de nem azért, mert olyan különlegesek az itteni boltok, hanem azért mert úgy szeretem nézni a ruhákat otthon is. Aztán végül találtam egy kis cipőboltot, ahol megtaláltam álmaim cipőjét elég olcsón, úgyhogy szerelmes lettem belé. Abból a pénzből vettem, amit a papa adott, hogy vegyek belőle valamit, ami rá emlékezteti, úgyhogy egyelőre még nem mertem elővenni a szekrényből és hordani, csak néha bekukucskálok, hogy jól van-e még és még mindig olyan gyönyörű-e. Oké, amúgy nem őrültem meg, nem kell megijedni, csak jó érzés saját pénzből cipőt venni :D

Kora este Monikával tovább terveztünk az utat, lefoglaltuk a vonatot Montpellier-be és kerestünk egy hotelt, de elakadtunk, mert nem tudtuk, hogy egy vagy két éjszakát akarunk ott tölteni. Tudtuk, hogy egy Montpellier-ből származó srác ott lesz az esti bulin, úgyhogy gondoltuk kivárjuk. Este bulizni mentünk. 5-en indultunk a koliból és a végén kb 20-an lettünk, nem értettem a folyamat egészét, hogy ki kinek a kije, de elég jó társaság verődött össze. Kiderült, hogy a buli nem is egy buli, csak egy bár, hangos zenével és kevés hellyel. Egy-két órát maradtunk, megismerkedtünk pár emberrel, kikérdeztük a déli srácot a városról, aztán az utolsó villamossal hazajttünk, ami azt jelenti, hogy 1-re értünk haza.

Ma délelőtt Jean-nal találkoztam és csak kettőkor volt órám, úgyhogy volt időnk bőven beszélgetni. Nagyon jól elbeszéltünk mindenről, amiről csak lehet, aztán úgy éreztem, hogy már lehet vagy dél, vagy egy óra, mondtam, hogy szerintem én megyek, mert még ebédelnem kell. Megnézte az óráját és háromnegyed kettő volt!!! Rendesen kétségbeestem. Kapkodtam ezerrel, elrohantam tőle, aztán végül kicsit késve, de beértem. Nagyon jó volt az órám kettőkor, de a 4-es mindig borzasztó, úgyhogy ellógtuk Saskia-val. És most itt vagyok és esszét kéne írnom holnapra. Nincs kedvem, de nekiállok.

Tegnap nagyon későn feküdtem le és már nem volt erőm írni, úgyhogy most vissza kell emlékeznem. Tehát egy napja reggel későn keltem, és elugrottam a boltba alapdolgokat venni. Utána takarítottam, meg az emailekre próbáltam válaszolni, aztán jött a Jean. Hozott nekem szőlőt a kertjükből, meg sütött egy tök nagy, nagyon fincsi csokis sütit. Együtt mentünk suliba és a buszon magyarul beszélgettünk. Egyszer csak egy lány hozzánk szólt magyarul a mellettünk lévő ülésről, hogy" Jól hallom, hogy magyarul beszéltek?" majd kiderült, hogy ő és Jean már ismerik egymást, a lány magyar erasmusos és a kolinkban lakik ő is, picit beszélgettünk.

A középkori irodalmas órán a tanár bejelentette, hogy használhatjuk a mai francia fordítást is a vizsgán és, hogy a szünet után kiselőadást kell tartanunk egy általunk választott részletből. Kicsit leesett a kő a szívemről. Két órám között beültem a a nyelviskolába és szavakat tanultam, majd kora este skype-oltam az otthoniakkal, aztán 8-kor együtt főztünk a csajokkal kivételesen azon a folyosón, ahol én lakom. A szobámban ettünk, meg töltöttük az este hátralévő részét és mindenki megkóstolta a híres-neves sütit, ebből az lett, hogy mindenki kért még egyet és még egyet. Aztán szép lassan egyre többen lettünk a szobámban és elég sokáig beszélgettünk. Végül csak Saskia maradt itt és újra sokáig lelkiztünk, lehet, hogy mostanában ez lesz a mindennapos program. Főleg arról beszéltünk, hogy ez az élet, amit most élünk mennyire egyszerű és mennyire izgalmas, mindig történik valami velünk és, hogy picit félünk attól, hogy ha hazamegyünk az ottani életünk, ami eddig normálisnak tűnt, és amit eddig szerettünk, most sivárnak fog tűnni. Ez valószínűleg tényleg be fog következni, de nem nagyon szabadna ilyesmire gondolnunk, meg amúgy is, elég akkor rágódni ezen. Tegnap vettem észre a Saskian, hogy mennyire megváltozott 5-6 hét alatt. Az első, második napon, mikor megismertem, folyton pityergett, hogy hiányzik neki a barátja, fél, hogy mi lesz a szeretteivel, ha ő nincs ott. Most meg jobban berendezkedett itt, mint otthon, el se tudja képzelni az otthoni életét. Kicsit magamon is látom ezt: ha nem is ilyen szélsőségesen, de megváltoztam. Ennek ellenére tisztában vagyunk vele, hogy nem ez a "rendes élet", ezek most "mesterségesen megteremtett körülmények" és ilyen lehetőségünk többet nem lesz, úgyhogy kihasználjuk minden percét. Meg persze a család olyan dolog, ami pótolhatatlan, úgyhogy ez azért folyton hiányzik.

Ami a mai napot illeti, elég hosszú volt. Háromnegyed hétre volt beállítva az ébresztőm, 10 perc alatt ki is merészkedtem a jégveremszerű szobába az ágyamból és felhúztam a redőnyt. Minden teljesen sötét volt. Először azt hittem, hogy mégse húztam fel a redőnyt, aztán azt, hogy az éjszaka közepére állítottam be az órámat, de leellenőriztem és tényleg 7 volt. Nem akartam hinni a szememnek. Igaz, nem nagyon szoktam ilyen korán kelni, de mégis mikor változott meg így az időjárás? A buszmegállóba menet még 3x megnéztem az órámat, hogy biztos-e, hogy 7 van, mikor több embert láttam ácsorogni, akkor fogadtam el a szomorú igazságot.

A buszúton eszembe jutott egy érdekes gondolat és megfogadtam, hogy leírom ide. Rájöttem, hogy mennyire szerencsés vagyok, minden reggel az Európai Parlamentet és az Európai Tanácsot látom iskolába menet, plusz 2 csodálatos katedrálist, hidakat, folyókat. Azért ez nem mindennapi dolog és nekem most mégis  a mindennapjaimmá vált. Hajlamos vagyok sokszor a kontaktlencsém szárazsága miatt mérgelődni, mikor a Parlament előtt megyünk el és a hülye kátyúk miatt bosszankodni a Tanács előtt, ahelyett, hogy hálát adnák az égnek, hogy itt élhetek :)

Az első óra harc volt az ébrenmaradásért. Néha jegyzeteltem olyasmit, hogy "nem tudom mit mond a tanár, mert akcentusa van és amúgy is mindjárt elalszom" de csak azért, hogy ne legyen feltűnő, hogy nem figyelek :) Délelőttre hazajöttem, kitakarítottam, tanultam elég sokat és a kettőkor kezdődő órámon meg is lett ennek a gyümölcse, mert a házi, amit csináltam egész jól sikerült. Ezután volt 2 lyukas órám hatig, a következő órámig, így beültem a Spiral nevezetű nyelviskolába, ami azért más, mint a többi nyelviskola, mert nincs  tanár, csak könyvek, videók, hanganyagok és te döntöd el, hogy 20 nyelv közül milyen nyelven akarsz és az ezer segédanyag közül melyiket választod a tanuláshoz. Nagyon jól kihasználtam az időt, olyan kifejezéseket tanultam meg, amiket érzelmek kifejezésére mondunk és nagyon jó, mert rengetegszer kellenek.

Az esti óra után a koliban együtt főzőcskéztünk, Saskiaval egy új fogást találtunk ki. Mindent, ami kettőnk hűtőjében volt beleraktuk: paradicsom, vöröshagyma, ketchup, csemege uborka és mindezt tésztával. Elég undorítónak hangzik, mi is azt hittük, hogy az lesz, de végül nagyon finom lett, még csinálunk ilyet. Egyszer vagyunk erasmuson, ki kell próbálni a kolis, csóró, külföldi élet specialitásait és ő is kísérletező személyiség :) Megismertem skype-on a lányt, akivel Marseille-be fogunk menni, beszélgettünk a tervekről, szállásról utazásról. 11 után Saskia átjött és eddigi ittlétem alatt lévő legjobb beszélgetést megejtettük, nagyon jókat nevettünk, volt, hogy libabőrösek lettünk, elszomorodtunk, de a lényeg, hogy ki tudtuk beszélni magunkat, úgyhogy én most nagyon élénk vagyok. Ennek ellenére megpróbálok aludni, mert holnap is hosszú napom lesz,

Újra visszanyertem régi formámat és ennek nagyon örülök. Elég rossz éjszakám volt, azt álmodtam, hogy a saját temetésemet látom és sírok a gyászolókkal. Mikor felébredtem rémülten első gondolatom az volt, hogy hol a Petya, vagy hol vannak anyuék, valakivel beszélnem kell most. Aztán rájöttem, hogy messze vannak és egyedül kell megoldanom ezt a problémát. A legtöbb ember 12 éves korába eljut arra a pontra, hogy nem ijed meg a rémálmaitól, úgy látszik nekem 20 évesen jött el az a pillanat, hogy egyedül dolgozzam fel őket :D Remek alkalom a gyakorlásra.

Pocsék délelőttöm volt, korán keltem, hogy elkísérjem a városba mosodába Pakit. Még nem meséltem, ha jól emlékszem a kolis mosási rendszerről, úgyhogy most megteszem. Tehát 3 épület van, mindegyikben egy mosoda, ezek mindegyikében 1-1 mosógép és 1-1 szárítógép(az egyik épületben két mosógép van, de a mi épületünkben lévő mosógép szeptember eleje óta elromlott). Ez így olvasva úgy tűnhet, hogy jaj milyen jó, de 800 emberre nem olyan jó. Ahhoz, hogy használd a mosógépet zsetont kell venned, amit vagy a titkárságon vehetsz meg hétközben ügyfélfogadási időben, vagy a portán hétvégén. Egy mosás 3 euró, egy szárítás 1 euró... A történet most kezdődik. Szombat délután: mosni akarunk. Elmegyünk a portára zsetont venni, a fószer közli velünk, hogy hát az már péntek este mind elfogyott, egyetlen egy van, amit lefoglalt magának egy srác. Mikor lehet venni zsetont? Hétfőn, feleli vigyorogva... Pakinak nagyon szüksége volt mosni vasárnap, nem értettem annyira miért, de így vasárnap a belvárosba mentünk egy mosodába, kedves voltam és elkísértem, én is vittem a hátamon a szennyesemet. Egy mosás 7 euró volt. Egy szárítás 1 euró, de miután végzett a szárítógép, tiszta víz volt minden ruha, újra beraktuk őket. Én eléggé igyekeztem haza, mert találkám volt a koliban kora délután, de a mosás elhúzódott, a ruháimat végülis vizesen kellett hazahozni, mert a második szárítás után is nedvesek maradtak, egy csomó pénz elszórtam mosásra és elegem volt a sok cuccból.

Dühömet rendkívül intelligensen Petyán töltöttem ki, aki pislogott, hogy mi ütött belém, majd tajtékozva elrohantam a találkozóra a csajokkal, mert korizni indultunk. Kicsit lehiggadtam, mert 2 óra volt, mire a koripályára értünk, teljesen új negyedét fedeztük fel a városnak. A koripálya nagyon jó Strasbourgban. Két pálya van egymás mellett, az egyik kisebb, zene szól és diszkófények villognak, a másik nagyobb, a jég jobb minőségű és azok mennek ott, akik jobban tudnak korizni. Nagyon jól éreztem magam, minden energiámat, dühömet, bajomat lemozogtam, utána olyan jó kedvem lett, hogy még kávézni is beültünk a csajokkal egy kávézóba. Sállal, kabáttal, vastag pulcsival és forró csokival a kezemben az volt az érzésem, hogy igen, ilyen igazán élni. Aztán este ugyanezekkel a lányokkal, csak Saskia-val kiegészülve palacsintát sütöttünk. Vannak esték, mikor nem történik semmi szokatlan, de mégis olyan boldog az ember. Na most így érzem magam. Magamra sem ismerek, amiatt sincs lelkiismeret furdalásom, hogy holnap suli és semmit nem tanultam, pedig olvasnom kellett volna meg házit írnom. Azért van egy kifogásom: Erasmuson vagyok :)

Jó nagyot aludtam tegnap. Úgy volt, hogy ma reggel 11-kor találkozok Pakival, így fél 11-kor keltem és mikor felkeltem, láttam, hogy írt egy sms-t, hogy talizzunk inkább 12-kor, majd írtam neki, hogy inkább fél egykor és így lett majdnem kettő mire az Auchan-ba értünk kipihenten. Otthon utálom a nagy áruházakat, ki nem állhatom a tömeget, a hatalmas, feldolgozhatatlan választékot és lehet csak rossz környéken járok, de itt Franciaországban egyáltalán nem is divat ez. Mondjuk otthon se nagyon, ha csak a tömegközlekedésre számíthat az ember. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy megnézzük milyen a francia választék, hogyha már itt élünk, ne csak Németországban vásároljunk. Nem tudom, hogy miért de nagyon jól esett az első egy óra az Auchan-ban. Jó érzés volt, hogy kiismerem magam a sorok között, minden olyan mint otthon, hogy nem kell egyik kisboltból a másikba futnom, hogy minden meglegyen, hanem mindent megtalálok egy helyen. A legfontosabb és leghasznosabb ,amit itt vettem az egy csomag illatosított gyertya volt, mert a koliszobák mindegyikében egy jellegzetes szagot lehet érezni, ami nagyon nem kellemes illat. Még annyit a bevásárlásról, hogy pénztárosok is alig voltak, a legtöbb vásárló gépnél fizette ki a dolgokat, tehát pénztáros nélkül. Ilyet valaki látott már? Én nagyon meglepődtem, és végül 10 perc után sikeresen kifizettem mindent, de mindeközben egyszer kellett hívni egy személyzetis nőt, hogy segítsen és egyszer elvitte egy néni a bevásárlókosaramat, amiben még voltak dolgaim, mert, hogy ő azt hitte, hogy üres. Váá :) Amúgy úgy jöttem el onnan, hogy na ez a vásárlás most jól esett, mert nem is költöttem sokat.

Végül fél 5 lett mire hazaértünk és 7-kor egy spanyol este kezdődött a kollégiumban. Előtte kellett volna segédkeznem nekik a konyhában, de még kicsit mindig bennem volt  a "nincs kedvem semmihez" érzés, úgyhogy inkább a szobámban neteztem és sminkeltem, mikor bekopogott a folyosómon lakó néger srác, hogy nincs mit csinálnia, csatlakozhat-e hozzám. Mondtam neki, hogy a sminkeléshez nehezen csatlakozna, úgyhogy nem. Egy ideje bunkó lettem, ha ilyesmiről van szó, mert ha kedves az ember tényleg nagyon rászállnak. Mindenkire. Aztán elkezdődött a spanyol este, előtte az én szobámban gyűlt össze  az a pár ember, akinek volt kedve hozzá, borozgattunk, beszélgettünk, aztán átmentünk a "buliszobába" és rengeteg finom ételt várt minket, csak spanyol specialitások és persze sok sangria. Egy idő után diszkószerűség kezdődött, de 1-2 óra után leléptünk, és a szobámban folytattuk az estét. Közben megérkezett az angol lány és a barátnője is, ők is csatlakoztak hozzám. Az utolsó egy-két órában már csak 4-en maradtunk, végül csak Paki meg én, megmutattam neki a Mizu? számnak a spanyol verzióját, meg angol, spanyol, francia, magyar nyelvtörőket nézegettünk a neten, sokat nevettünk rajta. És most pedig lefekszem, mert holnap újra nap :)

Újra majdnem éjfél és már két napja nem írtam, úgyhogy most írok. A szobámban van egy "before", mögöttem spanyolul beszélnek, de annyira K.O. vagyok(álmos és kedvetlen), hogy nem megyek a bulira. Most váltottak nyelvet, franciául megy a sminktippek cserélgetése, úgyhogy értem miről van szó. A tükröm előtt állnak, sminkkel, magassarkúval és egymás arcát elemezgetik. Most idejöttek megkérdezni, hogy minden oké-e, hogy itt írogatok :) Nagyon bírom őket.

Kezdem a tegnappal, de már alig emlékszem mi is történt. Együtt ebédeltünk a csajokkal, majd alá kellett íratnom a tanulmányi szerződésemet, órán voltam és már el is jött az este. Úgy volt, hogy egy barathon (bár+marathon) nevű kocsmatúrára megyünk, de mindenkinek elment a kedve, végül mikor hárman útnak indultunk volna, elkezdett esni az eső. Így a könyvtárban maradtunk és römiztünk meg pókereztünk. Kicsit korábban leléptem, mint az este vége és így tudtam az otthoniakkal beszélni, nagyon jól esett (köszi Nóri :)).

Ma reggel korán keltem, hogy beérjek órára, németen új tanár volt és két órán át a számokat vettük, már azt hittem megőrülök. Délután Monikánál voltam, a német lánnyal, hotelt foglaltunk, tervezgettük az utazást. Este színházba mentünk, egy kortárs spanyol, katalán, francia darabot néztünk meg, alig vártam, hogy vége legyen, nagyon nem tetszett. Aztán utána eljöttünk a koliba, és az én szobámban csináltuk az előbulit. A többiek mind mentek bulizni, de nagyon nincs kedvem, főleg, hogy holnap is lesz egy nagy buli és akkor még többen mennek, inkább akkor megyek.

Kicsit leeresztettem. Pár napja nincs annyira kedvem elmenni mindenhova, a programokon jól érzem magam, de alig várom, hogy hazaérjek. Egy nyugis nap nagyon jót tenne most, úgy érzem, hogy lehet, hogy túl sok minden ért az elmúlt egy hónapban és nem adtam magamnak időt feldolgozni ezt, csak fetrengeni és nem csinálni semmit. A gond, hogy kényszert érzek, hogy részt vegyek a programokon, minden kihagyott program után(ma is) lelkiismeret furdalásom van, hogy nem használom ki eléggé az élet adta lehetőségeket. Aztán meggyőzöm magam, hogy ez az életforma nagyon durva és tényleg néha pihenni is kell. Például most. A többiek már elmentek az előbb bulizni, úgyhogy megyek is aludni.

Már csütörtök reggel van, tegnap este olyan későn értem haza és olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam magam rávenni az írásra. Tehát a tegnap úgy kezdődött, hogy elmentem bevásárolni: életemben először Franciaországban. A nagyobb vásárlásokat eddig mindig Németországban csináltam, de most annyira nem volt kedvem elpazarolni az egész délelőttömet arra, hogy átszállok a buszokon, még ott is sétálgatok, hogy inkább úgy döntöttem, hogy a közeli Match-ben veszem meg a legfontosabbakat. Rossz ötlet volt. Az árakat meglátva a listám felét kihúztam, mondván, hogy a heringsaláta mégsem olyan fontos és igaziból a chips se élet halál kérdése. Végül teli hátitáskával jöttem ki a boltból és vészesen üres pénztárcával. Ezt az akciót nem ismétlem meg újra. Vicces, hogy folyton elkövetem azt a hibát, hogy a bagettet állítva a hátizsákomba rakom és kilóg belőle mindig a fele. A bagettek általában görbék és ha megyek az utcán mindig eltalálok valakit, valamit vele. Ezúttal egy kedves hajléktalan néni mosolygott meg, mikor az önműködős ajtó becsukódott utánam, de a bagettemet eltalálta.

Ami a nap további részét illeti tényleg igyekeztem hasznosan eltölteni. Végre nekiálltam igazán tanulni. Közben persze facebook-oztam, így megtudtam mindent, ami otthon történt mostanában a barátaimmal. 1 körül szólt Monika, hogyha van időm átmehetnék hozzá, megbeszélni a Cote d'Azurt. Átmentem és felvázolta a helyzetet: mehetnénk kocsival is, de az emberek lelkesek aztán lemondják és nem akarja, hogy hoppon maradjunk ketten kocsival, de emberek nélkül, így talált egy nagyon akciós jegyet Marseille-be. 89 euró oda vissza. Nem tudom, hogy megéri-e, de nagyon szerettem volna menni. Megvettük. Ott, akkor a szobába. Most van egy jegyem Marseille-be. Nehéz elhinni. 10 napot töltünk ott, valószínűleg helyben bérlünk egy kocsit, mert ott csatlakozik hozzánk egy harmadik lány is és bejárjuk Dél-Franciaországot, legalábbis Marseille környékét. Az utazás hálókocsis vonaton fog zajlani, a fülkékben 3 emeletes ágyak vannak. Ez lesz aztán az élmény... :D

Délután nagy volt a forgalom a szobámban, csomószor kopogtak négy kicsit az ajtómon. Este bulizni készültünk. Én már nem voltam másfél hete, úgyhogy nagyon volt kedvem. A találka az egyetem környékén volt, onnan egy olasz lány lakásába mentünk, ott volt egy házibuli, de ezt az olasz lányt a 10 fős társaságunkból egyedül egy lány ismerte. Ott is sokan voltak, csomó arc mindig nagyon ismerős, csak nem tudom honnan. Borozgattunk, az angol lánnyal beszélgettem sokat, aztán a finnel. Ez az este megváltoztatta az életemet. Elkezdtük boncolgatni a finnugor eredet témát és próbáltuk összehasonlítani az olyan szavainkat, amik a legrégebbre nyúlnak vissza: testrészeket, családtagokat, növényeket és lássatok csodát nagyon nagyon sok szó iszonyúan hasonlít egymásra. Azt hiszem elkezdtem tényleg hinni a finnugor elméletben. Teljesen lelkes lettem utána.

Utána egy Living room nevű helyre mentünk, ami ingyenes volt, de az átlagkorosztály 40 feletti volt, úgyhogy elszivárogtunk. Majd egy hajós bulizóhelyre mentünk, ahol olasz este volt. Borzasztó volt maga a party, de tök jól éreztem magam, mert a bár részében voltam végig és beszélgettem tovább a finn lánnyal, akivel kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Aztán a többiek, akik imádják a bulikat és a táncolást, kb fél óra múlva csatlakoztak hozzánk, mondván, hogy annyi az ember, hogy tényleg meg se lehet moccanni, és habár a zene jó, de ha nincs tér, hiába minden. Aztán hajnalban eljöttünk, a bulihelytől gyalog, hazáig angolul beszéltünk és ez jelenleg legalább olyan vicces, mintha otthon eszperente nyelven próbálok beszélni. Mindenki keveri-kavarja a szavakat, minden 5. mondatunk egy káosz és nagyon vicces dolgok jönnek ki belőle. Hihetetlen, hogy az agyunk visszautasítja azt, hogy más idegen nyelven jöjjenek a szavak, minden csak franciául van a fejünkben, és nagyon sok gondolkozás után angolul. Az a legmegdöbbentőbb, hogy nem a bonyolult, különleges szavak nem jutnak eszembe, hanem az alapszókincs szavai, mint messze, kész stb... Elég rossz érzés, de közben jó, hogy ennyire berögzült a francia. Végül rengeteg nevetés után megkönnyebbülés volt franciául beszélni :) Hazaértem és bezuhantam az ágyba. Álmodni magyarul álmodtam :)

Tényleg neki kéne állnom tanulni. Ez az a mondat, ami legtöbbször elhagyja mostanában a számat és mindazok száját, akik körbevesznek. De elég nehéz, ha Erasmuson van az ember. Csak ne tűnne az összes tárgyam olyan nehéznek! Ma délben találkozóm volt Jean-nal, együtt ebédeltünk, aztán mivel egy helyen volt óránk, suliba is együtt mentünk. Nagyon jó érzés magyarul beszélni valakivel, és ez a francia-magyar keverék különösen tetszik. A két órám között Hélene-el voltam a botanikus kertben, gyönyörű, egzotikus növényeket láttunk, sajnos nem volt nálam fényképező. Este megint az én szobámban találkoztak az emberek, beszélgettünk és tervezgettük a szünetben lévő nyaralást. Úgy néz ki, hogy kocsival elmegyünk a Cote d'Azur-re és ott teszünk egy körutazást. Marseille, Nice, Avignon, St-Tropez, Montpellier és odafele Lyon. Ahhoz, hogy olcsón jöjjön ki a szállás és az utazás mindent meg kell tervezni, úgyhogy az estém azon kívül, hogy főztem, azzal ment el, hogy szállásokat keresgettem és az ismerőseimnek írogattam, akik már jártak ezeken a helyeken. Ha ez az út összejönne, kipipálhatok egyet életem nagy álmai közül. Próbálom nem beleélni magam.

Ma van egy hónapja, hogy megérkeztem, ezért ez egy rendhagyó bejegyzés lesz, kicsit össze szeretném foglalni az itt tapasztaltakat. Előtte azonban gyorsan felvázolom a mai napomat. Tegnap este írt a Saskia, hogy hétfő reggel nyolckor lesz egy órám, mert a tanár bepótolja az elmaradtat, így korán reggel indultunk útnak. Az órán 6-an voltunk, elvileg franciáknak van meghirdetve a kurzus, gyakorlatilag egy német, egy osztrák, egy québec-i, egy amerikai, egy francia és én alkotjuk a csoportot. Szegény tanár... Mikor a francia töriről kérdez, mindenki csak kussol, mert a francia lány nagyon béna töriből, mi meg ugye nem tanultuk részletesen. Hát ez van. Délután próbáltam leadni a francia tanulmányi szerződésemet, nem kezdem a problémákat sorolni, amik adódtak mindeközben, de úgy néz ki működni fog minden. Akkora volt a sor, hogy hiányoznom kellett egy óráról. Hihetetlen űr van a szívemben emiatt... na jó, igaziból nem :) Biztosítónál voltam, a magyar tanulmányi szerződést intéztem, a bankot látogattam meg, igazán fontosnak éreztem magam délután, tiszta üzletasszony lettem. Setesuta üzletasszony :) Majd este 6-tól újra a reggeli tanárral volt órám, ezúttal márcsak 5-en voltunk. Az estét nyugisra terveztem, mert még mindig nem sikerült kipihenni a múlt hetet és mert  a társaság nagy része egy 8-kor kezdődő filmet nézett a moziban, de sajnos nem tudtam elmenni, mert akkor lett vége az órámnak. Este kopogtak az ajtómon(négy kicsit: ez a jele annak, hogy a barátaim és nem valaki idegen akar bejönni) és megjelent Paki. Nekiálltunk végre egy jót beszélni, mikor megint kopogtak 4 kicsit és Saskia is idetalált. Végül irtó jól sikerült az este, a sírásig nevettünk, nem rég mentek el.

És most a rendhagyó rész:

Tehát egy hónapja vagyok már itt, kicsit nagyobb a rálátásom a strasbourgi életre és kicsit jobban megismertem saját magamat is, hogy hogyan boldogulok mindazok nélkül, akiket igazán szeretek, akik igazán fontosak nekem. Azt is meg merném kockáztatni, hogy hiába telt el még csak 4 hét, már ennyi idő alatt is változtam picit. Most leírom, hogy milyen pozitív, milyen negatív dolgok értek ittlétem során.

Legjobb dolgok: A gyönyörű város, a nagyon szép környék, a csodálatos nyelv és a barátok, akiket itt szereztem. Ezeken kívül nagyon élvezem, hogy a magam ura vagyok, most aztán tényleg úgy élhetek, ahogy jól esik, senki nem szól bele, senkihez nem kell alkalmazkodnom és senki nem ellenőriz. Mielőtt azt hinnétek, hogy ennek csak jó oldala van, előre szólok, hogy nem, csak rosszat ide nem írhatok. Nagyon élvezem azt is, hogy ennyi kultúra keveredik és maga az érzés, hogy Franciaországban élek, bármilyen rossz kedvemben vagyok, felvidít. Nagyon örülök az egyetemnek is, itt aztán van színvonal, van diákélet, van lehetőség kutatni, utazni, ismerkedni.

Legrosszabb dolgok: Hogy senki nem ellenőriz és szól bele a dolgaimba, így állandóan 60 felé áll a fejem, nagyon koncentrálnom kell, hogy észbe és egybe tudjam tartani a dolgaimat és, hogy mindent el tudjak intézni és semmit se felejtsek el. Az internetprobléma volt talán, ami legjobban megviselt és harmadjára pedig hatalmasat csalódtam a franciákban: zárkózottak, maguknak valók, lenézőek és ami a bürokráciát illeti, tényleg van Magyarországnál rosszabb. Az se tetszik itt, hogy a legtöbb helyen nincs kiszolgálás, hanem minden géppel működik. Egy hónap alatt rengeteg ilyenbe futottam bele, de a legbanálisabb példa a bélyeg. Nem engedték pultnál vásárolni, csak és kizárólag automatából.

Francia tudásomról tegnap írtam, de ma újra leírom. Fejlődtem, a legtöbben azon a területen, hogy automatikusabban jönnek a dolgok. A szókincsem is növeltem, főleg a fiatalok között használt nyelv terén, mert mindegyikünk úgy jött ide, hogy a rendes, könyvekből megtanulható franciát beszélte. Ami talán a legnagyobb dolog, hogy úgy érzem, hogy ha egy nagyon picit is, de a kiejtésemen is sikerült javítanom, az r betűket vért izzadva, de az esetek 80%-ban ki tudom ejteni, a bonjour-t megtanultam azzal a hülye hangsúllyal kimondani és úgy általában nem esek kétségbe, ha hivatalos helyen kell megértetnem magam. A skype-ozáson kívül csak franciául beszélek mindenkivel, úgyhogy elég intenzív. Barátnőkkel egymás között már mindent megtudunk árnyalva is beszélni, de ez nem a francia tudásomnak köszönhető, hanem annak, hogy megismertük egymás gesztusait. Rengeteg hiányosságom van ennyi jó ellenére és most értettem meg igazán, hogy egy nyelvet soha nem lehet tökéletesen megtanulni, de még a közelébe se lehet érni a tökéletesnek ha ilyen halandó az ember a nyelvek terén, mint én.

Nagyon örülök annak, hogy ilyen jó társaságba kerültem, hogy sikerült barátokat szereznem. Lehet, hogy úgy tűnhet, hogy elhamarkodott használnom a barát szót, egy kicsit én is így gondolom, de épp azért, mert hasonló helyzetben vagyunk mindannyian és nincs itt senki, aki fogná a kezünket nagyon összetartunk és nagyon megszerettük egymást. Van egy állandó 7-10 fős társaság, teljesen vegyes nemzetiségűek, akikkel folyamatosan összejárunk, minden nap van valami és persze a két lány, akivel a legjobb viszonyban lettem Paki és Saskia. Hiába ilyen rövid ideje ismerjük egymást, nagyon sokszor ők segítettek nekem túlélni egy-egy problémát, felvidulni egy rossz nap után és ez kölcsönösen így működött.

És végül a honvágy. Ma a biztonság kedvéért meghallgattam a "Mama indulnom kell"-et, mert néha teljesen úgy érzem, hogy kőből van a szívem, hogy nem hiányzik sokat az otthonom. Na igen és meghatódtam alatta rendesen. Néztek is a folyosón a franciák, hogy megőrültem-e. Néha egy-egy pillanatra elragad magával az érzés, hogy szívesen lennék azokkal akik ismernek, akik szeretnek, de a skype nagyon jó találmány és nekem most elég, hogy így tudok kommunikálni a szeretteimmel. Persze nem mondom, hogy nem örülnék jobban, ha itt lennének, de szerencsére nem vagyok rossz kedvű folyton attól, hogy nincsenek itt. Nincs is időm rá. Hisz, aki ezt olvassa, ismer: állandóan csinálok valamit és így nincs időm gondolkozni ezeken a dolgokon. Azt szeretném, hogy ha majd valamikor visszaemlékezek erre az időszakra, mondhassam azt, hogy maximálisan kihasználtam a lehetőségeket. Ez az egy hónap ennek jegyében telt, remélem folytatni tudok mindent úgy, ahogy elkezdtem.

Megint későre jár és szeretnék képeket csatolni az előző bejegyzéseimhez, úgyhogy gyors leszek. Ma reggel kicsit tovább tudtam aludni, de még délelőtt főznöm kellett, mert vettem a héten sok főznivalót Kehl-ben és nem volt időm megcsinálni őket. Így most bármikor lesz meleg kajám, amikor csak akarom.

Délben elindultunk Bagersee-be, mert fürödni volt kedvünk, irtó jó idő volt egész nap. Csináltunk pár képet, egyet fel is töltök ide. Nem voltam ott sokat, mert sok dolgot kellett csinálnom még  a koliban.

Hazafele gyönyörködtünk Strasbourgban és a strasbourgi őszben. Nagyon szépek a falevelekkel teli utcák a napsütésben.

Végül délután/este igyekeztem a sulis dolgokat elintézni, de ebből estig tartó skype-ozások lettek meg egy pici takarítás. Semmit nem tanultam, a házijaimat összecsaptam, úgyhogy jajj. Nem túl jó.