Ma nagyon álmosan felkeltem, mert tegnap végül kettőig sikerült tanulnom és összekaptam magam. Nagyon jó módszereim vannak magam motiválására, szerintem az otthoni jegyeim nem a szorgalmam vagy az eszem miatt jók, egyik se túl kiemelkedő, hanem a motiválási képességeim miatt. Most például a "Réka, ugye nem akarod, hogy ki kelljen fizetned az Erasmus ösztöndíjadat?" és a "Réka, ugye emlékszel, hogy egy éve a gazdmatek könyveket bújtad és most egy ilyen kis tárgyra nem tudod magad rávenni?" kérdések hatottak. Jó gyorsan haladtam az anyaggal. Aztán délután 5-kor a vizsgán egy nagyon elvont kérdést kaptam, az első 5 percben csak pislogtam. Egy töris anyagra(antropológia történetét tanultuk végig) úgy kérdezett rá a tanár, hogy elvontan egy érvelő fogalmazásban bizonyítsuk, hogy miben tévedtek a tanult antropológusok. Váá... Írtam, majd meglátjuk.
Utána caplattam a Galliához, mert oda volt megbeszélve a találkozó. Én voltam az első, aki megérkezett és olyan jó érzés volt csak úgy nézni ezt az ismerős helyet, a villamosmegállót, az embereket, a karácsonyi fényeket. Teljesen pontosan vissza tudok emlékezni az első alkalomra mikor itt jártam Hajnival Bettivel és Judittal sétáltunk nyáron, az egyetemi kirándulás keretében erre és akkor minden olyan idegennek és kiismerhetetlennek tűnt. Furcsa ez az egész. Hányszor mentem végig azon az úton, hányszor vártam itt a buszra meg a villamosra és már mennyire otthonossá vált ez a táj! Soha nem fogom elfelejteni ezt a helyet. Aztán megérkeztek a többiek és elindultunk a karácsonyi vásárba újra. Képeket csináltunk, és mivel korán voltunk, mindegyik helyet végigjártuk. Láttunk egy részeg beöltözött Mikulást. Hajléktalanokról szóló újságot árult. Remélem nem a gyerekeknek a Hull a pelyhes elénekléséért :) Aztán 2 óra múlva hazaindultunk, mert elfáradtunk.
Egyből utána palacsintát csináltunk a lányokkal és mivel elromlott Saskia palacsintasütője ezért csak hagyományos módszerrel készítettük el, de nagyon finom lett. Az este szenzációs lett, 4 állandó ember volt, a többiek meg jöttek, mentek, épp aki a folyosóról észrevett minket. Ez is nagyon fura: a folyosón lévő idegenek mind ismerősök lettek, minddel beszélőviszonyban vagyok. Lehetetlen átmenni a másik épületbe úgy, hogy ne fuss valakivel össze, akivel váltasz pár szót. Sose laktam ezelőtt koliban, de mostmár látom, hogy így igazi egyetemistának lenni. Persze az albérlet nyugisabb és kényelmesebb és hihetetlenül jó, de közel sem ugyanaz, mint mikor az összes barátod két percre van és a nap különböző pontjaiban mindig más ember kopog az ajtódon. Mikor már az se zavar, hogy a meleg víz nem elég meleg, a wc nagyon koszos és nincs ülőkéje és a konyhában nincs sütő és az elektromos tűzhelynek is el van romolva az egyik része, a többi meg ocsmányul koszos. Mindez mindegy, mert van valami olyan feeling az egész kollégiumban, ami senkié, csak az egyetemistáké. Valami közös, valami felemelő. Talán a fiatalság, talán a tanulmányok, de sokkal inkább az, hogy bárhonnan jöttél, te most ide tartozol, itt élsz. És ez valahogy összekovácsol benneteket. Persze nem csinálnám ezt öt évig, lehet túl kényes vagyok, de 1 év nekem ebből bőven elég lenne. 4 hónap is nagy ajándék, jó, hogy megtudtam, hogy ilyen is létezik.
Aztán 11 körül elváltak útjaink és Saskiaval barkácsoltuk tovább az ajándékokat mostanáig. Én már majdnem teljesen kész vagyok Marieke ajándékával, úgyhogy teljesen jó. Rengetegszer rájön Saskiara a szomorkodás, hogy nemsokára vége. Én még annyira nem gondoltam bele. Bár elkezdtem a csomagomat összerakni, mert rengeteg van és aközben én is kicsit elszomorodtam. Fantasztikus itt lenni, de tudom, hogy egy olyan helyre megyek, ahol már várnak. Nem tudom milyen lesz Strasbourg nélkül. Most megyek aludni, mert holnap korán kelés. Már csak 3 napot leszek itt és nem hiszem, hogy sokat fogok aludni, mert még rengeteg dolgot szeretnék csinálni.
