Kedd reggel, korán kelés, hideg, egy csomó tanulnivaló és kialvatlanság. Mivel az előző este sokáig elhúzódott nagyon nehezen keltem. De végülis kikecmeregtem a jégverem szobámba a meleg dupla takaró és pizsamarétegekből, és nekiálltam a napnak. Futás a buszra, a Saskia szitkozódása, mert újra futni kell, a buszon szokatlan hő, amit egész nap nem tapasztalunk. Elgondolkoztam, hogy milyenek az otthoni reggeleim és most picit megrökönyödtem ettől a gondolattól. Nagyon idegennek tűnik az, hogy átbaktatok Pécsen a Megyeri téren a 25 emeletes mellett, aztán az ovi, a Rókus sétány és a BTK épületeit már futva teszem meg még ha magassarkúban is vagyok, mert már az 5 perc késésen is túlléptem. Az meg aztán pláne idegen, hogy kikelek az extrakényelmes otthoni franciaágyamból, anyuék a hálószobában olvasnak, Máté a szobájában tv-zik, egy kakaó vár az előszobában, kinézek az ablakon és a szembe szomszéd legújabb vitatkozásának és ordibálásának lehetek tanúja. Nagyon furcsa lesz hazamenni. Otthonommá vált ez a hely és megszokássá a mindennapi teendők sora. Furcsa ez a kettősség, egyik percben minden porcikám hazavágyik, a másikban meg rettegek attól, hogy hogyan illeszkedem vissza az otthoni egyszerű kis életembe, nem találom-e majd túl egyszerűnek.
Visszakanyarodva a mindennapokhoz, jövő heti vizsga témájáért mentünk az egyik tanár irodájába. Kiadja egy héttel előtte a disszertáció témáját és majd azon a bizonyos hétfőn 2 óra alatt meg kell írni mindenféle segédeszköz nélkül. A tanár fekete, és most hiába, de már tudjuk, hogy 15 perc késés be van kalkulálva. Ez nem rosszindulat, ez tapasztalat. Úgy, ahogy a magyarok mindenből a legolcsóbbat veszik, bármi legyen is az, a négereknek nincs időérzékük és számukra az idő nem is bír olyan nagy jelentőséggel. Kicsit hasonlítanak ebben a spanyolokra, de a kettő között mégis van különbség. A feketék soha nem tesznek úgy, mintha meghatná őket az olyan dolog, hogy perc, hogy határidő, hogy pontos kezdés, hogy késés. Ők mindent körülbelülre mondanak, mindent ráérősen csinálnak, nem türelmetlenek, ha nekik kell várni, valahogy másképp fogják fel az életet. Egy vicces példa: ez a néger professzor a múltkor azt mondta, hogy még nem tudja, hogy a jövő hét hétfői órát megtartja-e vagy nem. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Kérdeztük, hogy akkor bejöjjünk? Ő meg azt mondta, hogy még nem tudja megmondani, lehet, hogy be kéne, lehet, hogy nem. Az órán európaiak és amerikaiak voltak, senki nem jött be. De nem hiszem, hogy ez kontinensem múlik, ez az egyetemisták felfogása. A feketék ilyenek, ha kimondjuk, ha nem, akkor is. A spanyolokban is van egy lazaság, ha az időről van szó, de ők ki nem állhatnak MÁSOKRA várni. Ők tudják mi az a határidő és mi az a késés, kivéve ha saját magukról van szó. Ha társaik követik el ezt, szörnyű megvetés és szurkálódó megjegyzések követik az ilyen borzasztó cselekedetet. Mindig elkésnek, de soha, soha nem kalkulálják bele a késést a dolgaikba és legközelebbi alkalomkor ugyanúgy tesznek, mintha most aztán tényleg szándékukban állna pontosan érkezni. A spanyolok között vannak kivételek. 2-3 olyan spanyolt is ismerek, akik időre odaérnek, vagy ha nem(ami ritka a kivételeknél) elnézést kérnek. A feketék között eddig még nem találkoztam kivétellel, az összes órára fél, nem ritkán egy óra késéssel érkeznek, a megbeszélt találkozókra esetleg nem is jönnek el és a néger professzor hajlamos elfeledkezni arról, hogy órája van most. Ha elfelejti és a diákok a szemére hányják, nem csinál belőle nagy dolgot, még ha hétfőn reggel 8-kor is van ez az óra.
Tehát a professzor kiadta a témát, mi meg csak pislogtunk. Nem tudom, hogy fogom megírni. Ezután Saskia-val útra keltünk az egyetemi dolgokat beszerezni, kellett tollat venni, papírt, egy könyvet. Ezután szétváltunk, én még a csomag után kutattam, amit Évi feladott nekem. Végül kiderült, hogy a régi posta elköltözött egy új helyre, elég furcsa környéken volt. Egy temető és nagyon sok kocsma vette körül, furcsa emberekkel. Bementem, elmondtam a helyzetet, a férfi ráncolta a homlokát, megkérdezte a nevem, majd előállt egy csomaggal. Az én ajándékommal. Kibontottam egyből és Vass Virág Franciadrazséja volt a kezemben, ami egy Réka nevű lányról szól, aki Franciaországba megy, mert ösztöndíjat kapott. Telitalálat. Még a postán elkezdtem olvasni, irtó boldog voltam, egy részeg bácsi meg is állított, hogy "Csomagja jött kisasszony?". Mondtam, hogy igen hatalmas mosollyal, az sem érdekelt, hogy valami nagyon rossz bortól bűzlött. Megdicsérte a mosolyomat és mondta, hogy látszik, hogy mennyire boldog vagyok. Hát ez márcsak igaz :) Köszönöm Évi:)))
Majd hazamentem és főztem. Tócsit. Jaj de fincsi volt :) A délutáni óráim elröppentek, az utolsó órán amellé a lány mellé ültem, akinek az anyukája magyar, de aki nem beszél magyarul. Nagyon aranyos, elhívtam őt szerdára a másik két magyarul tanulni akaró lányhoz, hogy csatlakozzon hozzánk. Este az én szobámban találkozott a csapat, kihúztuk a neveket karácsonyra. 5 euró értékben kell csinálni, vásárolni ajándékot. Én a holland lányt húztam, ami titok, végülis csak a világhálóra írom most ki. De egy rejtélyes nyelven: magyarul, úgyhogy senki nem tudja meg.
