A Budapestre tartó vonaton ülök, délután fél egy van. Lassan végéhez ér a blogom, még talán egy vagy két bejegyzést tervezek ezen kívül. Csütörtök este óta mintha évek teltek volna el. Mivel újra későn feküdtem le csütörtök este és péntek reggel íráskészség vizsgám volt, ezért újra hihetetlenül fáradtul ébredtem. Az utolsó napomat kezdtem meg. A vizsga után, ami délben ért véget volt egy találkozóm Ludivine-nel, mert csütörtök este elfelejtettem odaadni neki a karácsonyi ajándékát. Ugyanekkor, délben kezdődött a második vizsgám, német. Nem volt túl nehéz, hamar befejeztem, megvártam a többieket, mert a grúz lánytól elbúcsúztam és Pedro francia zászlóját alá kellett írnom. Aztán délután találkozóm volt Madelaine-nel, aki félig magyar lány, tőle is elbúcsúztam.
A délutánom azzal telt, hogy a bőröndömet pakolgattam és a lányokkal voltam: ettünk kicsit filmeztünk, de legfőképp szomorkodtunk. Az egész nap nagyon nyomott volt, tudtuk, hogy néhány óra és búcsúzunk egymástól. Aztán este kezdődött a buli, a koliban összegyűltek azok a külföldi erasmusosok, akikkel a legtöbbet voltam itt létem során. Nagyon jó érzés volt utoljára nevetgélni, hülyéskedni, megbeszélni a napi történteket, az esedékes sztorikat. Aztán elmentünk a kedvenc szórakozóhelyünkre és irtó jó volt. Kb mindenki ott volt, akivel itt jobb viszonyban voltam, még a fekete srácok is eljöttek a nyelvfejlesztés óráról. Nagyon jó velük táncolni, ők aztán tényleg érzik a ritmust. Meg mindig jó a kedvük. Marieke és Monika hamarabb ment el, mint én, mert másnap korán keltek( az én felkelésemről majd később). Újra előjött az érzelgősségem, de ezúttal elég intenzíven: a jókedv és a tomboló zene közepén elkezdtem zokogni a búcsú ölelések közben. Marieke és Monika is sírt, nem nagyon tudtunk mit mondani, csak néztük egymást könnybe ázott szemmel. Aztán egy óra múlva én is leléptem a többiekkel, mikor a kolihoz értünk a fekete srácoktól is elköszöntünk, majd Lisától. Ez is nagyon megható volt. Lisa olyan dolgokat mondott, amik tényleg telitalálatok voltak a könnytermelő szektoromba, együtt zokogtunk két percig.
Aztán a szobámban mentünk együtt: Saskia, Paki és én. Ekkor már fél négy volt. A vonatra 5.15-kor kellett elindulni, úgyhogy előre úgy terveztem, hogy nem fogok aludni. Fél óráig képeket cserélgettünk, emlékeket emlegettünk, aztán befutott Buba, a folyosón lakó szimpatikus néger, hogy most ért haza egy buliról és elköszönne. Majd Abdel is, a srác, aki segített az elején a számítógépes, netes problémákon. Végül több, mint egy órát a szobámban voltunk, szerintem a hangoskodással felvertük az egész folyosót. Fantasztikus befejezés volt, rengeteget nevettem, végül elköszöntem a két sráctól.
Aztán megjött Vince indulni kellett, sőt sietni, úgyhogy Pakitól és Saskiatól csak éppenhogy el tudtam köszönni, láttam, ahogy Saskia mosolygós arca sírásba torzul el, éreztem, hogy megint jönnek a könnyeim, de már elegem volt ebből az egész új hóbortomból. Még jó, hogy sötét volt és nem látták a többiek. A helyijáratos buszon meg megsirattam minden templomot, épületet, kávézót. Ezek a sírások egymásnak szóltak, a lányoknak, akiket itt szerettem meg, szomorú voltam, mert tudtam, hogy hiába fogunk még találkozni, ugyanígy, ugyanitt már egyszer sem lehetünk. Nem is a barátságunkat, hanem sokkal inkább az Erasmusunkat sirattuk, ami mindegyikünk életében az egyik legjobb időszak volt.
Végül átszállásokkal 6.15-re már a kehli pályaudvaron voltunk és volt háromnegyed óránk a vonatig. Kehlből indultunk, mert innen a fele volt a jegy az eredeti árnak. Aztán 7-től 11-ig Münchenig utaztunk Vincével, majd most nemrég elértük a csatlakozást és már tartunk a Keleti pályaudvar felé. Kb. fél hét fele érünk haza. Ő most alszik mellettem, én még nem tudok aludni. De lehet most megpróbálok.
