Ma kirándulós napom volt, teljesen fel vagyok dobódva. Az egyetemnek van egy szervezete, ami kifejezetten a külföldi diákokkal foglalkozik és, ha szemfüles vagy megtalálod őket. Be kell fizetni 5 eurót és mehetsz nagyon kedvezményes utazásokra, vacsikra, találkákra. Most épp egy elzászi körútra invitáltak minket, ami szerintem kb 2 nap alatt betelt, így csak a várólistára kerültem fel. Ez volt három hete. Utána minden héten rájuk jártam, kérdezősködtem, hogy nincs-e szabad hely és végül tegnap előtt kaptam egy sms-t, hogy mehetek, sőt még 3 másik ember is, így Paki, Monika és Alina is eljött.

Tegnap későn feküdtem le, a többiek még később és a találka pedig 8-kor volt, ami azt jelenti, hogy negyed nyolckor el kell indulni innen, ami azt jelenti, hogy legkésőbb fél hétkor fel kell kelni, úgyhogy uh... fáradtak voltunk. Fél 9-kor el is indultunk, első állomásunk Haut-Koenigsbourg volt, ahol ezen a nyáron már jártam egyszer. Nagyon jó négyest alkottunk, egész nap csak nevettem, végig egymást szivattuk.

Ezután Mont St Odile-ba mentünk, ami szintén egy magas hegyen van. Itt piknikeztünk, a szervezet adott egy hatalmas szendvicset, innivalót és gyümölcsöt is. Csodálatos volt a kilátás, elképesztően magasnak tűnt a hely, de annyira szép volt, hogy a tériszonyomról megfeledkeztem :D Egy képet akartunk a tájjal a háttérben, ezért megkértünk egy idős nénit, hogy csináljon rólunk. Ő azt mondta, hogy a férje  a profi ebben, úgyhogy odaadta neki. Hát talán elég lenne, ha annyit mondanék, hogy nem volt profi. Egy nagyon szuper gépet adtunk neki, amin mindenféle funkció volt, de csak annyi lett volna a dolga, hogy megnyomja a gombot. Ehelyett mindent átállított, a szeméhez vette a gépet, és ahelyett, hogy a kijelzőt nézte volna, ott próbált minket megtalálni. Próbáltuk neki udvariasan megmondani, hogy csak  a gombot kell megnyomni, de nem engedett belőle és ennek az lett az eredménye, hogy a képen, amit csinált 10 perc szerencsétlenkedés után a nevetésünk 100%-ig őszinte, mert addigra már nem bírtuk megállni, hogy ne vigyorogjunk.

Ezután egy kisebb túrát tettünk meg a a hegyekben, elmentünk egy forráshoz, amelynek vizével a legenda szerint Szent Odile, aki eredetileg vak volt megmosta a szemét és újra látott. Nagyon ajánlották mindenféle szemproblémákra, úgyhogy jól megmostam vele a szemem, de hát nem sokat segítet :)

Ezt követően Obernai-be mentünk, amiről egészen eddig nem is hallottam, de hihetetlenül szép. Először egy borkóstolón vettünk részt, ahol meg is kérdezte az előadó, hogy van-e magyar, mert a magyarok elég jók a bor készítésében. Kiderült, hogy a buszon egész nap volt egy magyar lány is, de csak ekkor derült ki, hogy ő is magyar, mert fel kellett tennie a kezüket a magyaroknak. Ezután egy nagy gyors városnézést iktattak be, aztán már jöttünk is haza, mert elrepült az idő. Obernai-ről amúgy azt mondják, hogy a legszebb elzászi falu. Van benne valami.

Este palacsintát sütöttünk sokan az egyik szobában. Nagyon fincsi volt, de rengetegen voltunk azon a pár négyzetméteren. Az egyik lány barátnője eljött látogatóba, nem beszél franciául, úgyhogy angolul kellett beszélni egymással, ami nagyon megrázta a társaságot. Alapból úgy vettem észre, hogy mindenki jól tud angolul, de hiába, ez az egy-két óra csak az önbecsülésünket rombolta le, mert minden szó franciául jutott eszünkbe, még a legegyszerűbbek is és kevertük egy mondaton belül a nyelveket. Nagyon fura a többieket angolul hallani. A társaság feloszlott, voltak, akik megunták az angolt és franciául folytatták a beszélgetést, voltak, akik kitartottak az angol mellett és voltak, akik saját anyanyelvükön beszéltek(spanyol, német). Nyelvi zűrzavar. Tényleg.

Új stádiumba érkezett a franciatudásom: érzem, hogy fejlődtem, méghozzá azon a téren, hogy sokkal automatikusabban jönnek a dolgok, mint eddig. Pár napja nagyon furcsa dolgot kezdett el csinálni az agyam, méghozzá azt, hogy ha valaki kérdez, akkor az első két szót magyarul mondom, aztán rájövök, hogy nem érti és gyorsan váltok. Eleinte el voltam keseredve, hogy csak visszafejlődök, de rájöttem, hogy nem. Ez azt jelenti, hogy sokkal ösztönösebbek tudok már beszélni, nem kell állandóan koncentrálnom, hogy mit hogyan mondjak, csak néha a fejemben nem a jó nyelv választódik ki.Csodálatos magyarsággal fogalmaztam meg mindazt, ami történt ma velem. Elnézést kérek mindenkitől, akinek bántotta a szemét.

Hajnali egy és korán kell kelnem holnap, úgyhogy ez a bejegyzés is össze lesz csapva. Mai nap úgy kezdődött, ahogy minden péntek: órával. A második órám német volt és múlt órán hiányoztam. Kiderült, hogy ezen az órán tesztet írunk, de szerencsére nagyon egyszerű dolgok voltak, úgyhogy nem volt gond. Viszont volt egy fordításos feladat és nagyon érdekes volt, hogy franciáról németre kellett fordítani. Persze olyan gagyi mondatokat, hogy "hogy hívnak?" "hol laksz?" stb. Érdekes, hogy mennyire hálás tudok lenni egyes szituációkban, ha franciául beszélnek hozzám. Egyik ilyen helyzet a német óra. A tanár sokszor németül beszél és egy szót se értek, de mikor látja hogy reménytelen, elmondja franciául is és minden világos.

Napközben beszereztük a lakhatási támogatáshoz szükséges papírokat és újra éreztem, hogy mennyire szeretek lány lenni és főleg fiatal. Hatalmas sor állt és nem akartuk elhinni, hogy nekünk is ott kell várni, ezért odamentünk a biztonsági őrhöz, hogy melyik ügyintézőnél szerezhetjük be a papírokat. Megmutatta a sorunkat, nekiálltunk várakozni, aztán 1 perc múlva jött a két dossziéval és mindent elmagyarázott, hogy hogy töltsük ki. A többi várakozó ember csúnyán nézett ránk, de hát ez van. Legalább nagyon néha lehet ebből is hasznot húzni.

Délután elbúcsúztunk Emily-től, kiültünk a rakpartra, 7-en beszélgettünk. Új spórolós módszerünk a fagyit illetően az, hogy a boltban veszünk egy nagy csomagot és utána a szabadban azt esszük. A francia fagyik az olasz fagyik koppintásai, csak bénább, kisebb és drágább változatban, úgyhogy egyáltalán nem éri meg. Aztán az érzelmes búcsú után kipróbáltam a francia bankkártyámat és juhúú, működik.

Nagyon fáradt voltam egész nap, mert tegnap este hajnalban sikerült ágyba kerülnöm és ma estére is sok bulimeghívást kaptunk pluszba tegnap este kaptam egy smst, hogy mehetek a szombati 5 euróba kerülő elzászi kirándulásra, ahova a gyülekező reggel 8kor van. Végül úgy döntöttem nagy vívódások után, hogy elmegyek a házibuliba és kihagyom a hajós bulit, amit az egyetem szervez és egy dj játszik az Ill folyón "száguldó" hajón. A gond csak az volt, hogy a házibuliból mindenki tovább akart menni bulizni, kivéve én meg egy másik lány, aki szintén jön holnap. Egyrészt fáradt vagyok, másrészt elegem van ebből a nyugat-európai nagyon szar, egyhangú diszkózenéből, harmadrészt pedig inkább költöm kajára meg utazásra az 5-5 eurókat, amik a belépők. Egy héten egy táncolós buli nekem bőven elég. Kicsit rossz, mert itt szinte csak csajok a barátaim és mind nagyon szeretnek táncolni. Otthon jobban szeretünk beülni valahova, iszogatni beszélgetni, de itt ez nem számít szórakozásnak. Ha buli van, akkor diszkóba kell menni. Szóval a lány aki szintén haza akart jönni bicóval volt, én tömegközlekedéssel és nem akart egyikünk se egyedül menni, így bevállaltuk: ketten ültünk egy bicón, én a csomagtartón, ő meg tekert. Nagy látványossága voltunk Strasbourgnak, és végül épségben hazaértünk, nagy élmény volt.

Jaj és egy vicces sztori: a házibuli az 5. emeleten volt és lefele lifttel jöttünk. Az egyik lány poénból mondta, hogy 3-ra ugorjon mindenki, hogy megálljon a lift, elkezdett számolni, majd háromra senki nem ugrott, de a lift megállt. És tényleg senki meg se moccant. Eszeveszetten nyomkodtuk a gombokat, de a lift se így se úgy nem ment. Beragadtunk. 5 perc után már tényleg kétségbeestünk és meg akartuk nyomni a vészcsengőt, de egyik pillanatról a másikra elindult és felvitt minket az ötödikre. Inkább gyalog jöttünk lefele.

Most pedig megyek aludni, mert holnap 6-kor kelés és már megint negyed kettő van.

Újra elkezdett nagyon sok dolog történni velem és esténként, mivel van internetem sose a blogomat írom, hanem elmesélem a családnak, hogy mi történt velem. Tegnap reggel kicserélték a kábelt, mindent sikerült megoldanom és a délutánt az angol lánnyal, Emily-vel töltöttem, mert neki ez az utolsó hete itt. Olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártam ezelőtt. Láttunk egy hódot az Ill folyóban. le is fotóztam. Itt van :)

5-kor volt egy programom egy szervezettel, ami elsőéves diákoknak szervez ingyenes programokat, hogy jobban be tudjanak illeszkedni. Most egy Schiltigheim nevú várostrész bemutatására jelentkeztem, de ennél többet nem tudtam a dologról. Úgy volt, hogy a német lánnyal, Saskiaval megyek, de lemondta, így beugrott a helyére Emily. Schiltigheim egy Strasbourghoz nőtt kicsi festői falu, először egy idegenvezető körbevezetett minket picit, megmutatta a főbb látványosságokat. Ezután egy koncertterembe vittek minket és elég színvonalas jazz koncertekre sorsoltak ki jegyeket és lássatok csodát, amilyen szerencsétlen voltam az internettel eddig, olyan szerencsés lettem most, nyertem két jegyet november 16-ára. Jeee. Aztán ingyen vacsit kaptunk, különleges elzászi sörrel és tarte flambée-val. Nagyon megérte elmenni. Megismerkedtem egy indiai lánnyal, aki Luxembourgban él és itt tanul és még több franciával. Aztán este picit beszélgettünk az erasmusos csajokkal a koliban.

Ma reggel felkeltem korán, hogy megírjam végre a beadandót, de csak félig-meddig lettem vele készen. Fél 11-kor volt egy találkám egy itteni sráccal, aki magyarul tanul két éve és nagyon jól beszél már. Sose gondoltam volna, hogy a magyart tényleg meg lehet tanulni rendesen, ha külföldi vagy. Délben menzán kaja a csajokkal, délután végig órák. Itt elidőzök egy kicsit, mert ezt a bejegyzést viszonylag sietve írom. A szexuális kapcsolatokról volt szó a beszédkészség órán és ennek a kultúrájáról, ha lehet ilyet mondani a különböző országokban. Elég sok afrikai van az órán, elmondták maguk kis történeteit, amit itt most nem részletezek. Ezután a tanár megkérdezte, hogy ez hogy működik nálunk Magyarországon. Eléggé elvörösödtem, mert mit lehet erre mondani. Végül kinyögtem, hogy ugyanúgy, mint Franciaországban, mindenki azzal fekszik le akivel akar, de családja válogatja. Erre az egyik afrikai felkapta a fejét ez melyik ország, és mikor mondtam, hogy Magyarország, elkezdett jegyzetelni!!!! Most komolyan, minek írja le?? Olyan fejet vágott közben, hogy "na, akkor oda biztos elmegyek". Amúgy ugyanezen az órán megvolt az első felelésem, nem volt nagy szám.

Este befejeztem a beadandót és a könyvtárba készültünk a csajokkal társasozni. A fiú, aki kinyitotta volna a könyvtárat nem jelent meg, helyette egy néger buliba csöppentünk, ahol nem akartunk annyira lenni, így elmentünk egy francia buliba, ahol senkit se ismertünk és végül hazajöttünk. Az este végén megjelent a könyvtáras fiú a kulccsal, de akkor már senkinek sem volt kedve semmihez. Fontos tudni, hogy ez mind a koli belterületén volt, nem mászkáltunk az éjszakában. És most fél kettő és mennem kéne aludni.

Ünnepélyes bejelentésre kerül most sor. Ma délelőtt 10.50 perckor netbookom és internetem közösen úgy döntött, hogy elkezd működni, így ezentúl VÉGLEGESEN VAN INTERNETEEEM:) Ígérem mostantól válaszolok facebookon, chaten, mindenhol, persze azért az itteni életemet ugyanígy folytatni fogom. Ami a legfontosabb pedig, hogy több időt szentelek a blogomnak.

Késő van és fáradt vagyok, de gyorsan megírom mi történt ma velem, mert holnap úgyis sok dolog fog történni és elfelejtem a mai napot. Szóval reggel útra keltünk Németországba, Kehlbe venni nekem egy netbookot. Maga az utazás nagyon vicces volt, mert épp valami nagyon érdekes témát boncolgattunk a német lánnyal és nem vettük észre, hogy le kell szállnunk a buszról. Most biztos mindenki fogja a fejét, de tényleg irtó érdekes volt (habár már nem emlékszem rá). A történet folytatása: akkor ocsúdtunk fel, mikor a busz már 5 perce egy helyben állt. Körbenéztünk és sehol senki a buszon. Előrementünk, hogy megkérdezzük a sofőrt, hogy mi van, miért állunk, de ott sem volt senki. Kinéztünk az ablakon: totál ismeretlen hely. Nem nagyon emlékszem ezután mi történt, mert kétségbeestem, hogy egy buszon fogok éhen veszni épp mielőtt megvettem volna a netbookomat és a családommal beszélhettem volna. Mindeközben Saskia eltökélten a leszálló gombot nyomkodta minden ajtónál és nem tudom, hogy ennek hatására, vagy sem a sofőr a semmiből előkerült. Kinyitotta az ajtót és közölte velünk, hogy nem vett észre minket, és hogy ez a végállomás, le kell szállnunk. Ki gondolta volna?! Szíves örömest J Végülis Kehlben voltunk, ami jó, mert már az is megfordult a fejemben,hogy egy tök másik városba vitt minket a busz. Megkérdeztük az első embert, hogy hol van a Lidl, mert ez a tájékozódási pontunk a városban. Onnan már könnyen ment az út a netbookos boltba.

Végül megvettem. Életemben nem vigyáztam még így semmire. Hazafele 2 másodpercenként a kezemre néztem, hogy tuti, hogy ott van-e nem csak érzem, hanem látom is. A buszmegállókat számoltam visszafele, hogy mikor érek be a szobámba, hogy kipróbálhassam. Ezerszer lejátszottam a fejemben, hogy milyen lesz, ha beindul és azt is, hogy milyen lesz, ha nem. Végül fél óra alatt installáltam a dolgokat(mindig arra kattintottam, hogy tovább) és reszkető kézzel az explorerre kattintottam. Ugyanaz a hibaüzenet jött ki, mint eddig. Sírhatnékom volt, de jó, hogy nem sírtam, mert csak meg volt lazulva a kábel a falban. Másodszorra sikerült csatlakoznom. Nem tudom leírni milyen érzés volt. Hatalmas kő esett le a szívemről.

Délután óráim voltak, de semmi érdekes nem történt rajtuk, este pedig skype-oltam sokat. Egyik pillanatról a másikra egy hatalmas csattanást hallottam, a biztosítékot leverte az áram. Visszakapcsoltam és skype-oltam tovább. Egy idő múlva észrevettem, hogy az adapterem nem tölti a gépemet, pedig be van dugva. Újra kétségbeestem, próbáltam így-úgy, de nem ment, sőt már az internet se jött be. Rohantam a koliban lakó barátaimhoz, hogy mi van most és most az van, hogy holnap mehetek Kehl-be, hogy nem működik az adapterem. Az aksim lemerült, így a helyzet ugyanaz: nincs internetem. El lehet képzelni ezután hogy éreztem magam. Az egyik lány átjött lelket önteni belém, elmesélte, hogy neki az egész élete szerencsétlen(ami persze nem igaz, de gondolom nem tudott már mit mondani, hogy felvidítson), ne búsuljak, hogy most nekem ez az egy dolog nem jön össze. Végül elmentünk bulizni, hátha attól felvidulok. Teljesen új helyre mentünk, sose jártam ott, az elején csak ültem és néztem ki a fejemből, aztán jöttek az emberek és mindegyik kérdezte, hogy na van már neted? Ennyi együttérzést már rég kaptam, mindenki szívén viseli a sorsomat, tényleg jó érzés, hogy megszerettek itt az emberek. Aztán végül szép lassan jobb kedvem lett, minden külföldi ott volt, akivel jóban vagyok és a zene is egészen tetszett. Lehet, hogy ez lesz a törzshelyünk. Most negyed kettő van, nemrég értem haza, holnap korán reggel megyek Kehlbe reklamálni. Szurkoljatok!

Új hét kezdődött ma, a betegségem múlóban van, kipihentem magam éjjel, sokkal jobban ébredtem, mint az azt megelőző reggeleken. A délelőtti terv az volt, hogy megnézem az informatikai boltokat Strasbourgban, hogy mennyibe kerülnek a netbookok, mert odáig jutottam, hogy muszáj vennem egyet. Fel akartam tölteni azt a SIM kártyámat, amit annál a gyanús árusnál kaptam a telóhoz, de semmilyen szolgáltató nem ismeri ezt a kártyát, azt mondják, hogy valószínűleg sehol nem lehet feltölteni. Nekem végülis mindegy, mert az első napokban vettem egy rendes SIM kártyát egy rendes szolgáltatónál és ezentúl akkor azt fogom használni.

Délután óráim voltak és kezd durvulni a helyzet. Le kéne ülnöm tényleg tanulni, mert eléggé hiányosak a francia nyelvészeti ismereteim. Ami a franciáknak természetes, az nekem egy délutáni tanulás és még neki se álltam. A könyvekkel sem haladok úgy, ahogy kéne. Ma a nyelvészet tanár azt hitte, hogy az a nevem, hogy Réza, mert a k betűmet z-nek látta és megkérdezte, hogy honnan jöttem, mert még sose hallotta ezt a nevet. A Rékát se. Ez egy nagy előadó volt, kicsit elvörösödtem, hogy az én nevemnél időzünk ennyit.

Tudtam netezni, skypeolni a barátommal, chatelni a családdal, barátokkal, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok ilyenkor mindig. Ma egy román lánynak a szülinapja van, azt ünneplik a többiek, de itthon kell maradnom, mert még egy dolgot nem próbáltam ki a gépemmel, ami életre keltheti az internetet és ezek az utasítások az interneten vannak és meg kell várnom, míg a német lány befejezi a beszélgetést a családjával, hogy használhassam az ő internetét. Nem baj, holnap is lesz valami buli, majd arra elmegyek. 

Vasárnap este. Jelentem: épségben megérkeztem Nancyből. Nagy kaland volt, és a város centruma nagyon szép. A hétvége úgy indult, hogy a vasúton találkozunk az útitársakkal: 3 német lány, egy holland és egy lengyel. Nem pultos kiszolgálás van a vasútállomásokon, hanem gépből kell venni a jegyet és kizárólag bankkártyával lehet fizetni, így nagyon lassan ment az egész vásárlási hercehurca, úgy értünk el a vonatunkat, hogy egyikünk szólt a kalauznak, hogy várjanak, és mikor meglett a jegy sprinteltünk. Odaértünk 2 körülre már, de a szállást csak 5-től lehetett elfoglalni, így gondoltuk sétálunk egyet a városban. Egyből megtaláltuk a leggyönyörűbb részét Nancynek, egy csodálatos tér gyönyörű épületekkel, aranyozott kapukkal és egy csodaszép parkkal. Ez a tér a  a XVIII. századi építészeti remekműveket tartalmazza és annyira szép, hogy a Világörökség részévé nyilvánították. Bevásároltunk és pikniket csináltunk, mert nagyon jó idő volt, mert éhesek voltunk, és mert a csomagokkal nem akartuk végigjárni a várost.

Mikor a pikniket befejeztük, elindultunk a szállás felé, volt egy olyan ötletünk, hogy gyalog megyünk, de addigra már annyira fájt a hátunk a csomagoktól, hogy a buszt választottuk. Hát nagyon jól tettük. A hotelünk szinte egy másik városban volt, ami nem teljesen igaz, mert még Nancyhez tartozott, de kb. 20-25 perc busszal oda az út. Egy hegy tetején van az egész és kacskaringós szerpentinek vezetnek fel. A buszon nagyon fura alakok voltak, örültem, hogy ilyen sokan jöttünk együtt. A hotel abszolút nem okozott csalódást, nagyon olcsó volt, és pontosan olyan, mint a Mister Bed Strasbourgban (akinek ez mond valamit): a szobák elrendezése, a fürdőszoba mérete dettó ugyanaz, de ezúttal annyira örültünk annak a luxusnak, hogy van külön fürdőszobánk és nem kell 10 másodpercenként újra és újra megnyomni a gombot, hogy jöjjön a melegvíz, hogy elmondani nem lehet. Kicsit megpihentünk a szálláson, borozgattunk, kártyáztunk, nevettünk sokat. Este a nyakunkba vettük Nancyt, gyönyörű volt kivilágítva a bazilika, a főtér, a sétálóutca, a tipikus francia kertek. Mindegyikünknek az volt a benyomása, hogy igazi francia város, nem úgy, mint Strasbourg, ami különböző kultúrák totális keveréke, de mégis Strasbourg mindegyikünknek jobban tetszik. Beültünk egy helyi kocsmába, de nem mentünk bulizni, pedig tervben volt. Hazajöttünk az utolsó busszal, mert szerintem egy taxis se vitt volna fel minket olcsón a hegy tetejére.

Másnap szisztematikusan végigjártuk a belvárost, megnéztük a főbb nevezetességeket, végigjártunk egy antik dolgokat árusító piacot és újra piknikeztünk egyet. Nancy nem nagy város, egy helyivel szóba elegyedtünk, azt mondta, hogy 100 ezer lakosa van, de az agglomerációval együtt sokkal több. Ami a legszembetűnőbb az egész környéken, az a hatalmas különbség a városrészek között. Van egy elég picit belváros, ami olyan, mint egy ékszerdoboz, minden csillog-villog, királyi pompa veszi körül az embert, de ha elhagyja ezt kis területet, akkor a házak koszosak, az utcák forgalmasak, az emberek furcsák. Megtörtént az is velünk, hogy a buszon ültünk és szemben velünk egy arab srác rágyújtott egy cigire. Ez épp a szerpentineken volt és tudtuk, hogy sokáig nem lehet leszállni, úgyhogy hangosan elkezdtük neki mondani, hogy nagyon zavaró a füst. Látszott, hogy élvezi, hogy provokálhat minket ezzel, úgy tett, mintha ez olyan nagyon menő dolog lenne, végül hagytuk az egészet, nem ért meg ennyit. Egy kis kitérőként és összehasonlítási alapként elmesélem, hogy Strasbourg kerületei ennél sokkal hasonlóbbak egymáshoz, nincsenek nagy különbségek az emberek ápoltsága, az épületek elhagyatottsága és a közbiztonság között, persze az is igaz, hogy Hautepierre részében még nem jártam, pedig azt nagyon putrinak mondják. Voltam viszont Neudorfban, ami szintén Strasbourg egyik kevésbé fejlett városrésze és egyáltalán nem volt annyira feltűnő a különbség, mint Nancyben bár lehet nem a jó helyen kerestem.

A betegségem nem nagyon javult, sőt állandóan fújom az orrom, úgyhogy az első éjszakám egy másik francia városban nem telt valami jól. Hazafele a vonaton sokat beszélgettünk a német és a holland lányokkal a sztereotípiákról és elmondták, hogy Németországban a magyarokat olyan népnek tartják, akik nem látják szívesen a turistákat. Persze lehet, hogy ezt csak ők hallották és nem ez az általános vélemény rólunk. Sokat kérdezgettek a „pusztáról”, kiderült, hogy nagyon szépnek találják Budapestet és a Balatont és pl. nagyon meglepődtek, hogy milyen sok ösztöndíjat kapok az Erasmushoz és azon is, hogy nálunk létezik olyan, hogy albérlet, sőt elég gyakori is, ahol ketten, sőt hárman laknak egy szobában. Azt mondták, hogy náluk ez elképzelhetetlen, a kolikban is csak egyágyas szobák vannak. Én is sok újat megtudtam az ő országukról, meg abban is megegyeztünk, hogy szép lassan, idővel mindegyikünk rájött, hogy a francia egy nagyon ellenszenves nép, egyáltalán nem lehet velük barátkozni, csak felületesen és habár a nyelvük és az országuk gyönyörű, de a viselkedésük rengeteg kivetnivalót hagy maga után.

Ma péntek van. Csütörtök és péntek. Ma erről kell írnom. Rettentően boldog vagyok, mert itt volt ma nálam a második unokatesóm, aki informatikus és sikerült megoldania a gépemmel az egyik problémát, ami azt jelenti, hogy legalább beindul. Hihetetlen, hogy magyar billentyűzettel írok végre. Újra és újra ki kell törölnöm a szavakat, mert ékezetek nélkül írok mindent, annyira berögzült. Az internetprobléma még mindig fennáll, de ha ő se tudott vele mit kezdeni, akkor szerintem én se tudom megoldani, most már nem is érdekel. Van gépem!!!

Szóval a tegnapi napomat teljesen másképp kezdtem, mint eddig bármikor bármelyik napot. Több üzenetet kaptam a legközelebbi barátaimtól, hogy meg ne próbáljak búsulni és elpazarolni az itt töltendő időmet ilyen hülyeség miatt, hogy nincs internetem, hanem kapjam össze magam és használjam ki minden percét ennek a fél évnek. Így hát tegnap felkeltem 8-kor, felszálltam az első buszra, ami jött és bementem a belvárosba bóklászni egyedül. Leültem egy padra, figyeltem az embereket, sétáltam a kis sikátorokban és néztem, ahogy a boltokba megérkeznek az eladók, bementem a katedrálisba, leültem egy székre és egy kicsit hagytam, hogy magával ragadjon az itteni légkör. Otthon sose csináltam még ilyesmit, főleg azért, mert sosincs ennyi szabadidőm, de amúgy is elég hülyeségnek tűnik így leírva. Nagyon élveztem ennek ellenére.

Délben volt egy találkám az erasmusosokkal, együtt ebédeltünk, kipróbáltuk az egyetemi menzának azt a részét, ahol eddig még sosem jártunk. 3 euróba kerül egy ebéd és tartalmaz: egy előételt (salálát), főételt(2-3 féle köret, szósz és hús közül lehet választani), desszertet(3-4 féle süti és 3-4 féle joghurt közül lehet választani) egy kis kenyérkét és hozzá két doboz kenhető sajtot. Az étel minősége kifogástalan, nagyon finom és itt ez a pénz annyira kevés, hogy olyan, mintha utánad dobnák a kaját. Olyan finom volt és olyan bőséges, hogy elhatároztam, hogyha nincs időm főzni, ezentúl mindig itt eszem.

Délután óráim voltak, sikerült beférnem egy nagyon zsúfolt órára, ami direkt külföldieknek van, beszédkészség fejlesztés a neve. Az itt lévő 30 diák legalább 10-15 különböző országból jött(Magyarország, Németország, Spanyolország, Olaszország, Oroszország, Argentína, Anglia, Ghána, Kína, Lengyelország, Japán, Hollandia, talán még több is van, de nem tudok mindenkit). Az órán rengeteg témát vet fel a tanár és mindenki elmondhatja saját véleményét, saját tapasztalatait, ami rendkívül érdekes, mert nem csak az akcentuson, hanem a mentalitáson is lehet érezni a nemzetek közötti különbségeket. Érdekes példa, hogy, amikor az Európai Unióról beszéltünk az oroszok csak kuncogtak rajta, majd mikor megkérdezte őket a tanár, hogy ők szeretnének-e személy szerint csatlakozni az EU-hoz, nagy tiltakozás közepette azt mondták, hogy semmiképpen sem, ők úgy jók ahogy vannak, függetlenül. Ezen mindenki nagyon megrökönyödött, én kicsit kevésbé. Azt is elmesélem, hogy a népességnövekedés problémájáról volt szó és engem is megkérdeztek, hogy Magyarországon, hogy működik ez. Meséltem a Ratkó-korszakról és mindenki tátott szájjal bámult, hogy hát ez milyen érdekes. A másik ilyen magyar különlegesség, amin megrökönyödtek, az az volt, amikor elmeséltem, hogy nálunk még a 60-as években a sulikban simán volt testi fenyítés és a gyerekek sose panaszkodtak emiatt. Az 50-es éveiben járó francia tanárnő azt mondta, hogy náluk az ő szüleinél már nem, de a nagyszüleinél még volt ilyen büntetési módszer. Ezt nem nagyon akarom elhinni, mert ez azt jelentené, hogy az 1920-as években már betiltották… Hát…

Este éjszakai múzeumlátogatás volt Strasbourg városának történelmi múzeumában, ahová természetesen elmentünk. Megint furcsán sok nemzetiségű csapatba kerültem, volt velem német, román, francia és izraeli is. A múzeum annyira nem fogott meg, lehet majd visszamegyek még egyszer, mert úgy is ingyenes nekünk és kicsit figyelmesebben végignézem. A lelkesebb olvasók talán emlékeznek arra az estére, mikor salsa órára akartunk menni és elnavigáltak minket egy félmeztelenül ajtót nyitó sráchoz. Azóta néha találkozik vele a bandánk, kiderült róla, hogy ő a kollégiumok diákjainak elnöke. Tegnap este elhívott minket a koli könyvtárába, ahová csak neki van kulcsa és olyan jól sikerült az este, hogy talán ez volt eddigi ittlétem legjobb estéje. Rengeteg társas volt a helységben, egy stratégiaival játszottunk egészen az éjszakába nyúlóan.

Kezd hosszúra sikeredni ez a bejegyzés, szerencsére(a blogom szempontjából) ma nem történt sok minden velem. Reggel úgy ébredtem, hogy nem kapok levegőt az orromon és fáj a torkom, elkaptam azt, amit egész Strasbourg: a párnapos taknyos betegséget. Egy órán voltam ma, aztán kúráltam magam, mert nagyon jól akarok lenni holnapra, hiszen holnap indulunk Nancy-be és ott is alszunk egy napot. Délután jött az unokatesóm a koliba, mert nem messze dolgozik innen most ideiglenesen és valami csoda folytán sikerült neki beindítani a gépemet, de az internettel ő se tudott semmit se kezdeni pedig órákig itt volt és nagyon segítőkész volt. Most elmegyek zuhanyozni, aztán kipihenem magam a holnapi napra. Annyi teát ittam ma, hogy muszáj jól lennem holnapra. És annyit, hogy egész éjjel WC-re fogok járni.

Te jó ég, most kopogott be a szomszédom, aki egy néger végzős srác, hogy elhívjon moziba a hétvégére. Remélem nem jön vissza soha. Meg arra a főnökös filmre akart elhívni, amit már láttam. Mondtam én mindent, ami eszembe jutott, hogy miért nem érek rá… soha. Remélem felfogta, hogy ezek nem kifogások, hanem visszautasítások. Ha végzős, akkor fel kell fognia. Mesteren csak tanítanak valami ilyesmit. Ez az első, hogy ilyen megtörtént velem itt és remélem az utolsó. Tényleg megyek zuhanyozni.

A napok mar nem olyan porgosek, mint az elso hetekben, de azert meg most is akad tennivalo boven. Kedden reggel a nemet lannyal elkezdtunk tematikusan francia szavakat tanulni, minden heten osszeulunk es egy-ket orat ezzel foglalkozunk. Ez azert is nagyon hasznos, mert ezek a szavak valoban rogzulnek is, hiszen napkozben folyamatosan hasznalni kell oket. Kedden az emberi test volt a temank, ami nagyon gagyinak tunik, de annyira nem is az, ha alaposan meg akarja tanulni az ember. Pl a frufru szot rengetegszer akartuk hasznalni ittletunk alatt es mindig csak mutogatva tudtuk megertetni magunkat. Ugyanez volt a helyzet a lapockaval, a sipcsonttal, a szemhejjal, meg a vesevel is :D. Persze most jogosan felteszitek a kerdest, miert beszelunk ilyenekrol. De higyjetek el, ezek a szavak otthon is naponta elojonnek, ha a barataival, sulis tarsaival beszel az ember, csak eszre se vesszuk.

Beiraktkoztunk a konyvtarba es kivettuk a konyveket, amiket el kell olvasni. Ketto konyvet jovo hetre. Elvileg mar elkezdtem oket, de jaaaaj. Hogy tudnak az emberek olvasni, ha ilyen gyonyoru varosban elnek? Barmikor leulok tanulni(mar hazikat is kaptunk) lelkiismeretfurdalasom van, hogy epp nem az utcakat jarom es nezelodok, vagy hallgatom ahogy az emberek franciaul beszelnek. Tudom, hogy hulyeseg, de neha, ha a buszon vagyok a tobbi erasmusossal es csak mi beszelunk, nagyon halkan mondom a dolgokat, hogy nehogy meghalljak az igazi franciak, ahogy mi tarsalgunk, mert kb bun, hogy mennyire elrontjuk a kulonbozo akcentusunkkal az o gyonyoru nyelvuket. Aztan belegondolok, hogy en mennyire orulok, ha egy kulfoldit magyarul hallok beszelni es akkor ujra visszajon a batorsagom.

Kedden volt a kozepkori irodalom oram es egy uj ora, aminek az a neve, hogy antropologia es irodalom, ez is egy hatarterulettel foglalkozik, az ilyen targyakert megorulok. Probalok folyamatosan franciakkal baratkozni, de a lanyokkal lehetetlen, nagyon osszetartanak es nem engednek senki idegent maguk koze, a fiuk meg felreertik. Ora utan picit furan kezdtem magam erezni, faradtnak, meg fazni kezdtem, ugyhogy este nem mentem a tobbiekkel a szabadteri mozira, hanem otthon maradtam pihenni.

Szerdan egyetlen oram sincs, igy volt idom hazit irni, takaritani es delben foztunk is nemet lanyokkal, egy hollandal es egy finnel. A kaja neve: spenotos teszta. Remelem, hogy ez egy penztarca kimelo fogas volt es nem egy nemet specialitas, mert eddig a nemet konyharol mas volt a velemenyem. Amugy teljesen eheto volt, es legalabb meleg fogas. Delutan volt egy talink egy francia lannyal, akit sorban allas alatt ismertunk meg meg par hete es o is uj a varosban. O az egyetlen francia aki nyitott felenk, elmentunk hozza a lakasara es talalkozni is fogunk vele ma is. Nagyon aranyos es egyaltalan nem nez le minket, meg ami a legjobb benne: szeret utazgatni. Ugy erzem joban leszek vele.

Este nyolckor egyetemista hittan kezdodott, ahova teljesen egyedul mentem. Itt Nyugat-Europaban meg gazabb hivonek lenni, mint otthon. Mar szeptember eleje ota kerdezgetem az embereket h van-e esetleg valaki, aki szokott jarni templomba, vagy hittanra, de nagyon hulyen neznek ram es ugy kerdeznek vissza, hogyy "miert te igen?", mintha a Mikulasban hinnek. Tegnap elhataroztam, hogy jo, akkor elmegyek egyedul, vegulis ide is egyedul jottem es megoldottam a helyzetet, miert ne. Mikor bejelentettem, hogy ma este nem leszek veluk egyutt, tobbszor visszakerdeztek, hogy te most komolyan hittanra mesz? Szerintuk elment az eszem, de nem baj, en mar csak ilyen maradok :) Tehat a hittan. Fel oraval azelott odaertem a templomhoz, minthogy a hittan elkezdodott volna, mert a templomnak ezer bejarata volt es fogalmam sem volt hol kell bemenni. Egy ideig figyeltem messzirol az embereket, aztan lattam egy bicos lanyt, aki lassitott es elkezdtem kovetni. Na o volt az, aki kinyitotta a plebaniat. Odamentem, megkerdeztem, hogy itt lesz-e a hittan es voila. Maga a hittan nem tetszett, a regi zsoltaros dallomokra enekeltunk kulonbozo nyelveken vallasos enekeket es volt egy kis olvasmany kozotte. Otthon sokkal aktivabbnak kell lenni, vitatkozunk, beszelgetunk. A tavalyi francia nyari helyen pedig a dalokhoz volt gitar, fuvola es picit porgosebb volt az egesz. Vegul senki nem ismerkedett senkivel, mikor vege lett a hittannak mindenki ment a maga dolgara, ugyhogy lehet, hogy valami masik helyet foogok keresni.

Fel 10 volt, mire hazaertem, mindenki a szobajaban tanult, ugyhogy en is bevonultam az enyembe. Mar epp magaval ragadott volna a honvagy, mikor kopogtak az ajtomon, Saskia volt az, hogy o nem bir tanulni es amugy is milyen hulyese,; hogy szeptemberben tanulni kell, inkabb beszelgessunk. Vegul eltoltottuk az estet egyutt, nevettunk sokat a folyosonkon lako arabon, a furcsa franciakon es tervezgettuk a hetveget.

Most meg van egy kis idom, ugyhogy meg irok arrol, hogy hogy allok most a honvaggyal. Holnap lesz 3 hete, hogy elindultam otthonrol. Az elso heten szinte abszolut nem ereztem honvagyat, annyi dolog tortent. Most ugy vagyok vele, hogyha meglatok egy-egy meghatobb uzenetet az emailjeim kozott, egy-egy biztatast, smst, akkor megtelik konnyel a szemem, de nem nagyon engedem magamnak, hogy ezen gondolkozzak. Lekotom magam az ido nagy reszeben es ha epp nincs mit csinalnom, akkor is kitalalok valamit(olvasom azt a hulye kozepkori irodalmat) vagy tok varatlanul megjelenik valaki a szobamban(mint tegnap Saskia). Nem tudom, hogy ez normalis-e de nagyon sokszor tortenik meg velem, hogy ulok oran es beugrik a gondolataim koze az Orszagalma, a Megyeri ter Pecsen, a Petya szobaja, anyuek agytakarojanak a szine, a garazsunk pinceszaga, a kiskapunk zaja, ahogy becsukodik. De ezek csak egy-egy pillanatig tartanak, aztan visszazokkenek az itteni dolgokba. A legfontosabb, hogy tenyleg mindig legyen mit tennem es ne legyen idom gondolkozni, bar ez nem tul nehez egy ilyen szep varosban, ilyen kedves emberekkel.
 

Hetfo reggel, eso. Igy indult a napom. Hamar elindultam otthonrol, mert rengeteg dolgot kellett vasarolnom, elinteznem a sulihoz, mindennapokhoz(konyvek, telefonfeltoltes, ilyen-olyan kajak, bank, beiratkozas szervezetekhez). Hatalmas mosollyal, rengeteg energiaval, es nagy elszantsaggal szalltam le a villamosrol, eloszor ittletem ota teljesen egyedul akartam elintezni a dolgaimat. Mindez nagyon jol hangzik, de a Place Klébert-re érve 8.40-kor felfedeztem, hogy a francia boltok 10-kor nyitnak, igy tortent, hogy egy orat a semmittevessel kellett toltenem es csak egy ora mulva kezdtem el intezkedni, amikorra minden elszantsagtsagom elszallt. Ujabb szerencsetlenkedesem: dolgaim elvegeztevel eszrevettem, hogy elhagytam a bankkartyam. Ketsegbeesve es konnyek kozott indultam a keresesere es vegul az egyik boltban, ahol azzal fizettem megtalaltak. Ekkora makom is csak nekem lehet.

Volt ket oram hetfon, a masodik(frankofon irodalom) egy neger professzorral, elkepeszto lendulet es humor lakozik benne, a felet sem ertettem amit mondott, mert afrikai akcentusa volt es hadart, de imadtam minden percet annak az oranak. Vegul este korusra mentunk par csajjal, ami nem valtotta be a hozzafuzott remenyeket, igy valoszinuleg ezentul a koliban szervezunk magunknak egy kis csoportot es mivel ott van zongora, egyutt zenelunk. Ennyi tortent tegnap.

Ez a masodik teljes hetvegem itt Strasbourgban. A szombati napom nagyon faradtan kezdotott, fel kellett kelnem koran, hogy bemenjek az egyetemre skype-olni, netezni. Anyuekkal masfel orat beszeltem, megnyugodott a lelkem. Azutan a linuxot akartam telepiteni, hogy legyen netem a koliban vegre, de valahogy nem mukodott, sot felulirta a vistamat, ugyhogy most tulajdonkeppen nincs szamitogepem, mert nem tudom elinditani es ha nem csinalok valamit surgosen akkor minden adatom elveszik.Ezutan mely depresszioba estem, a koliban lett volna egy talalkank, de lemondtam, mert egyedul akartam lenni es vegre rendesen sajnaltatni magam egy picit ittletem ota eloszor.A csajok nem nagyon hagytak, kitalaltak, hogy csinaljunk palacsintat es nekem is kotelezo a reszvetel. Mindenki megkostolta a masik anyukajanak/nagyijanak lekvarjat es vegul picit jobb lett a kedvem. Estere megkaptam a spanyol lany laptopjat, mert o elment bulizni, igy tudtam egy utolsot netezni rendesen. Most ezt a bejegyzest kezzel irom es begepelem egy konyvari gepen kesobb.

Vasarnap reggel szinten koran keltem, mert kirandulast szerveztunk. Saskia-nak, a nemet lanynak van kocsija, igy azzal mentunk negyen(o, egy holland lany, egy olasz lany es en). Szakadt az eso, mikor elindultunk, az elso allomasunk Sélestat volt, ami nincs tul messze Strasbourgtol. Habar az utcak eleg kihaltak voltak, de az epuletek es a taj gyonyoru karpotolt minket. Itt talalhato Franciaorszag egyik legregebbi humanista konyvtara, ahova sikerult is bejutnunk. Ezt kovetoen egy pekseg muzeumba mentunk, az is nagyon erdekes volt, a kenyergyartas folyamatat es a kulonbozo kenyereket mutattak be. Tobb romam es gotikus templomban is jartunk, elkepeszto mennyisegu gyonyoru templom van Elzaszban es nagyon nincsenek kihasznalva.

Mielott raternek a kovetkezo allomasra, fontosnak tartom megemliteni, hogy milyen kiralyul valasztottunk napot es kozlekedesi eszkozt. Napot azert, mert vasarnap volt a hazafiassag napja itt(emlekeztem, mert epp egy eve voltam ilyenkor Parizsban) es minden belepojegy ingyenes volt. Az eso is elallt vegul es kitisztult az eg, ugyhogy ez sem okozott gondot. Azt is jol tettuk, hogy kocsival mentunk, mert elosztva a benzint nem kerult sokba az utazas, es a parkolas ingyenes volt, hisz vasarnap mentunk. A tomegkozlekedes Franciaorszagban irto draga, csak Colmarba(a masodik allomasunkhoz) 20 euro a vonatjegy oda-vissza.

Tehat delutan Colmarba mentunk, ami allitolag Franciaorszag egyik legcsapadekmentesebb varosa, de mar egyszer jartam ott, akkor is esett es vasarnap is. Elkepesztoen szep gotikus templomok vannak, es a hazak a szokasos faszerkezetu remekmuvek. Voltunk egy jatekmuzeumban, ahol nem volt ingyenes a belepes, de az egyetemi kulturalis kartyaval igen. Voltunk a Bartholdi Muzeumban is, o az a ferfi aki a New Yorkban talalhato Szabadsag-szobrot tervezte. Oda se lett volna ingyenes a belepes, de ezuttal szep mosolyunkat es cuki akcentusunkat alkalmaztunk(utobbit nem mintha alkalmazni kellett volna, mert mashogy nem is tudunk beszelni csak akcentussal) es mindenfele prospektusoktol megpakolva lephettunk be dijtalanul. Beultunk egy etterembe is, en egy tarte flambée-t ettem, nagyon fincsi volt. Vegul beesteledett es hazajottunk.

Este megkertem a csajokat, hogy vagjak le a hajamat, de csak a veget, mert itt 30 euro egy vagas. Ez bator cselekedet volt, mert meg sose csinaltak ilyet es kb ok is 4-esek voltak technikabol, ami gaz nem csak azert, mert Spanyolorszagban 10 osztalyzat van, hanem azert is, mert abbol mindenki otost kap, kiveve a nagyon benak. Na jo ez az egesz csak vicc volt, fogalmam sincs hanyasok voltak technikabol, de nem kecsegtettek tul sok joval, viszont a vegeredmeny szupi lett, ugyhogy vegre nincsenek toredezett hajszalaim es a hajam is megmaradt.

Visszaterve a kirandulasra alapbenyomasom, hogy a francia muzeumok sokkal interaktivabbak, mint otthon. A belepodijak hasonloak, vagy kicsit magasabbak, de jobban meg is eri, mint Magyarorszagon, nem olyan szaraz, nagyobb elmeny. Az autopalya viszont rosszabb, mondjuk nem fizetos. A varosok szebbek, de a nyelv otthon a legcsodasabb :)

Korán keltem ma, hogy rendesen odaérjek a suliba és be tudjam magam kérni a csütörtöki és a pénteki francia nyelvfejlesztés órákra. A tanár nagyon kedves volt és felírt mindegyikre. Délben kezdődött az első német órám. Mivel azt hittem, hogy itt sok időm lesz és ingyen lehet tanulni bármilyen nyelvet, ezért felvettem a kezdő németet is. Most úgy látom, hogy nagyon jól tettem. Hihetetlen agymunka kell ehhez, alig tudom felfogni, hogy mi zajlott a fejemben az óra alatt. Franciául magyarázzák a német nyelvtant és franciára fordítják a német szavakat. Amikor beszélgetnem kell a padtársammal németül akkor, ha valami nem tudunk, egymással franciául beszélünk, mert az a nyelv, amin megértetetjük magunkat. Nagyon fura, de nagyon jó.

Ezután kiültem a folyosóra kicsit netezni, de nem lett belőle semmi, mert egy srác odajött hozzám papírt kérni, majd mikor adtam neki, leült hozzám beszélgetni és legalább fél órát dumált nekem. Először kicsit bizarrnak találtam a helyzetet, de egyáltalán nem tűnt tolakodónak, vagy nyomulósnak. Sokat kérdezett Magyarországról, Trianonról, az eredetünkről, aztán én kérdezte őt ki internet ügyben. Miközben monológot tartottam a magyar történelemről, ő buzgón jegyzetelt és mondta, hogy otthon mindennek utána fog nézni. Így a papírt, amit adtam neki teleírta. Most úgy tűnhet, hogy milyen penge vagyok franciából, hogy leül mellém egy francia és egyből hipp-hopp elbeszélgetek vele ilyen kérdésekről, de nem. Az első mondatát (van-e egy lapom) háromszor visszakérdeztem. Párizsi a srác és szerintem valami külső kerület akcentusával beszélt, meg hát amúgy is francia.

Ezután a városba mentem egyedül egy-két dolognak utánanézni, majd elmentünk pár csajjal Kehlbe, a német városba és vásároltunk az Aldiban és a Lidlben. Nem vettem semmi főzni való kaját, mert ezentúl úgy tervezem, hogy az egyetemi menzán fogok enni. Este bulizni készültünk. Az argentin lány meghívott minket az albijába egy házibuliba. Elég sokan voltunk, nagyon sok spanyol, de volt angol, német és francia is. Az egyik francia srác kérdezte, hogy milyen nemzetiségű vagyok és mondtam, hogy magyar. Elmesélte, hogy van egy magyar ismerőse és ő néha mond neki egy-két dolgot magyarul, de ez az egyetlen nyelv, aminek a hangjait nem bírja kimondani. Majd hozzátette, hogy a magyar pontosan olyan, mintha delfinek beszélgetnének egymással. Erre mindenki elkezdett nevetni, csak én nem, nagyon megsértődtem. Visszavágtam a franciák hülye orrhangjaival, de a kedvemnek lőttek. Nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet, de nagyon rosszul esett, egész este látványosan kerültem őt.

Éjfél körül elnéztünk egy diszkóba, majd mikor láttuk, hogy nem túl jó a buli, átmentünk egy hajón lévő bulizóhelyre, ami még rosszabb volt, mint az előző, így visszamentünk az első helyre. Annyi pozitívum volt ebben az estében, hogy a szórakozóhelyeken csomó ismerőssel összefutok, pedig még csak 2 hete vagyok itt. Végül a hajnali 3-as éjjeli buszt elértük és azzal jöttünk haza. Most lefekszem aludni, mert ha nem, akkor semmi nem lesz a holnapi napomból.

Ma semmi különös nem történt velem, de tényleg. Reggel rohantunk órára, mert nyolckor kezdődött, de annyira sokan voltak, hogy a tanár nem engedte meg, hogy erasmusosok is járjanak rá. Utána csomót interneteztem a suliban, itthon főztem, aztán kettőre megint mentem a suliba, ott is betelt már a kurzus, ezért nem járhatok rá. Ez elég vicces amúgy, mert az erasmusosoknak nem kell beiratkozni sehova, csak október 4-ig, és akkor is oda kell menni egy darab papírral a titkárságra, amin rajtavannak az órák, amiket látogatni akarsz. Ennek ellenére azzal az indokkal küldenek el minket az órákról, hogy nem jelentkeztünk időben és betelt. Hiába mondjuk, hogy mi nem a rendes jelentkezési eljárásban vagyunk, nem érdekli őket. A héten rohangáltunk mégis azért, hogy hadd iratkozhassunk be, mert ha nem, akkor betelik. Így megint új órarendet kell csinálnom, illetve kisebb változtatásokat kell tennem, juhúú.. Még mindig jobb, mint szegény német lánynak, aki már is le van maradva, mert minden eddigi órán azzal volt elfoglalva, hogy újracsinálja az egész órarendjét. Tényleg nem túlzok, ez már szegénynek az ötödik órarendje, mert mindig kiderül valami, ami miatt nem stimmel neki. Estefele volt egy neolatin nyelvek története órám, ami nagyon vicces. A tanár román(!!!!) és a cuki akcentusával tart előadás, meg néha megkérdezi a francia diákokat, ha a táblára akar írni valamit, hogy kell-e a szó végére e betűt írni vagy nem. Otthon is volt egy ilyen órám és ott sokkal részletesebben vettük a dolgokat. Ma csak arról beszélt lényegében a tanár, hogy milyen neolatin nyelvek vannak, de fel se sorolta az összeset, csak 6-ot. És ami a legviccesebb, elidőzött a dákóromán elméleten elég sokat… A franciák meg szó nélkül jegyzetelték. Te jó ég! Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy hééé ez nem is igaz. Magyarországon a tanárunk elmondta, hogy mi a nemzetközileg elfogadott nézet erről és hát nem ez, otthon tök másképp tanítják. De inkább kussba maradtam, mert amúgy is késtem, meg még beszélgettem is órán, úgyhogy nem lehetek a tanár kedvence. De egy közös van bennünk: én se tudom, hogy kell-e azoknak a szavaknak végére e betűt rakni, amiket leír a táblára.

Most meg elvileg mentünk volna koncertre a spanyol lánnyal, de nagyon szomorú már napok óta, mert az ösztöndíja csak később fog megjönni, hitelt kell felvennie és mondta, hogy inkább maradjunk itthon filmezni. A szobámba jöttek. Gyorsan előtte megmostam a hajam, egy szál törölközőbe jöttem vissza a szobámba, erre kibe botlok a folyosón?! Az arabokba. Mikor elmentem mellettük egyből nagy hahotázás fogadott, már félek kimenni. Amúgy ez a kolis fürdés rendszer is érdekes dolog és még nem is írtam róla, úgyhogy megteszem. Tehát egy folyosón lakunk 35-en. Két fürdőszoba van ennyi emberre: 2-2 zuhanykabin és 3-3 wc. Ez teljesen elegendő, 4 zuhanyzóval nincs soha tumultus, de kosz annál inkább. A baj csak ott van, hogy a megérkezésem utáni második napon ki lett ragasztva a hozzám közelebbi kettő zuhanykabinra, hogy meghibásodás. Azóta rosszak. Így már csak kettő zuhanykabin maradt. Na igen ám, de azok közül az egyikben le van törve a törölközőtartó és nem lehet hova rakni a törölközőt csak a földre, vagy a csuromvizes kis leülőre. Így maradt egy zuhanykabin és igen, így már van tumultus. Kosz annál inkább. Oda ruhát nem lehet vinni, mert nincs hova rakni így általában egy fürdőköpenyben és egy törölközővel megyek zuhanyozni, ami eléggé provokáló, úgyhogy inkább éjjel szoktam (12 fele) vagy nagyon korán reggel. Most nem úgy sikerült és így jártam. A wc-k nincsenek elromolva, de azok így is koszosak. Minden nap jön takarító néni, de valahogy így se lehet kifogni soha tiszta wc-t. Lehet ez nem blogba való, de le kell írnom, hogy már hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy fél évig én nem ülök most wc-re. Ez azért jó, mert nem kell comb és fenékizom erősítő fitnessre járnom. A konyha nagyon egyszerű, de sokat vagyok ott. Csak egy tűzhely van és egy mikro és sütő közötti átmenetű szerkezet. Van még pult, mosogatókagyló és asztal egy paddal. Általában a csajokkal itt eszünk, mert itt több a hely, mint a szobában. Amúgy a koli 3 épületből áll és mindegyik épületnek 2 szárnya van és minden szárnynak 4 emelete és mindegyik emeleten 35 szoba, szóval hatalmas. Van gyúró szoba, mosoda, fitness szoba, ping pong szoba, tv szoba, meg még az összeset fel sem fedeztük. Rengeteg ember, mindig van valaki a folyosón, az egyik portás bácsival már össze is barátkoztam. Azt hiszem megtapasztalok minden jót és rosszat a kolis életből, kivéve remélem a csótányokat.

Most este végül csak összegyűjtünk a szobámban és beszélgettünk. Kimentünk felforralni a vizet és két részeg néger srác odajött hozzánk, hogy menjünk velük bulizni, vagy a szobájukba egy italra. Na persze! Paki jól elbeszélgetett velük, én alig értettem valamit, nagyon „cs”-sen beszéltek, meg szlengesen. Nemrég mentek el a csajok, bezárkóztam a szobába, ide ne jöjjön most már senki.

Nagyon sok kedves visszajelzést kapok a blogommal kapcsolatban, köszönöm szépen mindenkinek, aki kommentelt, vagy csak írt, hogy tetszik neki, vagy hogy követi, tényleg meglepődtem, hogy milyen sokan olvassák. Fontos tudni, hogy egyelőre még nem vagyok teljesen ura a blogomnak, most próbálgatom picit egyedivé varázsolni, képeket rakni bele, hogy kicsit feldobjam.

A mai nap az eddigi ittlétem egyik legjobb napja volt. Nem volt egy darab órám sem, a szerdám ezentúl is mindig lightos lesz. Ennek ellenére reggel korán keltünk, mert már napok óta el akartunk menni a Bagersee nevű városrészbe, ahol van egy tó és egy hatalmas park/erdő. 40 perces utat tettünk meg villamossal, majd sétálva folytattuk az utunkat. Úgy öltöztünk, hogy tudjunk fürödni a tóban, de annyira hideg volt, hogy még ruhában is megfagytunk. Én térdig bementem azért, nagyon tiszta volt a víz. Van homokos rész is játszótérrel, padokkal, mindennel, ami kell. Mikor körbejártuk a helyet, letelepedtünk és mindenki kicsit elvonult és feküdtünk a fűben, pihentünk, relaxáltunk, jó volt messze lenni a nagy forgalomtól, zajtól.

Ebéd után elmentünk az egyetemre és végre megkaptuk a kulturális kártyát és a diákigazolványt is. Ezután igényelnünk kellett egy azonosítót az egyetem virtuális rendszeréhez és juhúúú, végre netezhettem a suliból. Leültem egy konnektor mellé a földre és pár órát ott voltam. Végre tudtam beszélni a családommal, a Petyával és utána én olyan boldog voltam, hogy mindenki megkérdezte, mi történt velem, hogy így szárnyalok.

Este újabb fergeteges kalandba keveredtünk, sokat nevettünk. A terv az volt, hogy elmegyünk a kolis salsa táncórára. Erről úgy szeretünk tudomást, hogy mindenfelé a koleszban ki van plakátolva. Így hát odamentünk a terem elé, de az be volt zárva. Vártunk egy ideig, majd odajött egy lány, hogy a salsára jöttünk-e. Mondtuk, hogy igen, erre mondta, hogy menjünk el az 1161-es szobába, ott tudunk beiratkozni. Felmentünk az 1161-es szobába, ahol egy félmeztelen libanoni srác nyitott ajtót elég kómás fejjel. Tőle megkérdeztük, hogy most mi van, és kiderült, hogy az összes plakát a tavalyi tanévre vonatkozott, idén nincs is salsa óra, de ha már itt vagyunk, menjünk el vele a városba valamilyen koncertre. Végül beadtuk a derekunkat és elmentünk, kiderült, hogy ez az a koncertsorozat, ami már délután elkezdődött és, ami borzalmas amatőr bandák fellépéseit foglalja magába. Végül egész jó koncertet sikerült kifognunk, közben megjött a libanoni srác haverja is, egy brazil gyerek, aki meg ismer magyarokat, így vele jobban el tudtam beszélgetni és adott néhány tippet az elzászi kirándulásunkhoz. Nemrég hazaértünk és most itt vagyok. Még mindig tart a jókedvJ

Ma reggel mélypontom volt. Az első itt Franciaországban. Már nem is tudom mi indította el az egészet, talán az, hogy megint koránt kelt a csapat, hogy egy órát felvehessünk és kiderült, hogy a titkárságon nem lehet felvenni azt az órát, vagy az, hogy egy másik órát is fel akartam venni és elirányítottak három másik irodába, de a lényeg, hogy rettentően kiakadtam. Elegem volt abból, hogy ha belekezdek valamibe, ott probléma adódik, hogy az óráimat nem tudtam rendesen összerakni, mert egy csomó kritériumnak kell megfelelniük, amik most derültek ki, hogy a közgázos óráimat nem tudom hogy fogom teljesíteni, hogy másfél hét alatt még mindig nem tudtak adni egy diákigazolványt, amivel csomó dologra jogosult lennék, de legfőképpen abból, hogy még mindig nincs internetem. Nem látok megoldást ere a problémára és úgy érzem már minden követ megmozgattam. Borzasztó, hogy vagy mindig vennem kell egy két eurós semmit nem érő italt az internetkávézóban, vagy a Mc Donald’s-ban, vagy más lányokhoz kell átmennem. Persze hívnak, meg mondják, hogy ne hülyéskedjek, semmi baj, de mégis olyan kellemetlen. Vigaszul szolgál, hogy a többi lánynak is ma reggel telt be a pohár, ők is a hajukat tépték, mindenki a saját anyanyelvén átkozta a francia bürokráciát, egy szót se értettem belőlük, de valahogy mégis értettem őket.

Aztán kicsit lenyugodott mindenki és végülis egy délelőtt elég volt arra, hogy teljesen átrendezzük az órarendünket és kapjunk egy végleges képet arról, hogy mit fogunk tanulni. A problémák fele sem oldódott meg, de mégis sikerélményem volt, hogy legalább egy valami működik, sokkal kiegyensúlyozottabb lettem és minden ment a maga kerékvágásában. Ettünk az egyetemi menzán, nagyon finom volt és annyira nem is drága. 2-kor volt egy órám, középkori irodalom címmel. Irtó nehéz, középkori francia szövegeket ad a tanár és mellettük a mai francia fordítás. Órán elemezzük a szövegeket, a vizsga abból fog állni, hogy megkapjuk csak a középkori szöveget és arról kell beszélnünk, hogy miről szól. Óra után odamentem az oktatóhoz és ad annyi könnyebbséget, hogy használhatok hozzá kétnyelvű szótárt. Nem sok, de ez is valami.

Délután főztem, mindenféle kalandjaim voltak a konyhában a folyosón lakókkal, kezdjük megismerni egymást. Az egyik fiú kiragasztott a konyha falára egy lapot a szobák számával és mellette üres helyek vannak, hogy írjuk oda a nevünket és a születésnapunkat, így meg tudjuk egymást köszönteni. Szerintem nagyon aranyos ötlet. Meg akarjuk őt kérni, hogy heti egyszer beszélgessen velünk irányítottan egy-egy témáról, hogy a szókincsünk fejlődjön. Előtte felkészülnénk. Ő francia, nagyon választékosan beszél, talán tudna rajtunk segíteni.

Este érdekes eseménynek néztünk elébe, speed meetingnek nevezték a találkozót. Nem igazán tudtam, hogy mi is ez valójában mikor odamentem. Kb 50 erasmusos volt egy kocsmában és néhány francia. A lényeg az volt, hogy volt 7-8 asztal, le kellett ülni valahova és beszélgetni ismeretlenekkel. Ha nem tudtál miről, volt egy kis boríték az asztalon, ott kérdések. 10 perc után a francia szervezők csengettek, ekkor fel kellett állni és másik asztalhoz ülni. Ott 10 percig újra ezt csinálni. Sok új embert ismertem meg, a gond csak az volt, hogy irtó nagy volt a zaj és mivel mindenki beszélt mindenkivel, kiabálni kellett, hogy valamit megérts. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, megismerkedtem egy svéd lánnyal, akivel csütörtökön lehet, hogy találkozunk és találkoztam a két ír lánnyal, akikkel facebook-on már beszéltem nyáron. Kifele jövet a kocsmából megállított minket egy orosz fiú, aki Németországban él és Luxemburgban tanul, picit beszélgettünk vele és meghívott minket holnapra a szülinapi bulijára.

Hazafele is kellett egy kis kaland, a rossz irányba menő villamosra szálltunk fel és elég későn vettük észre. Így legalább várost néztünk, olyan helyen voltunk, ahol még sosem jártunk ezelőtt. Most pedig megint mindjárt éjfél, még felmegyek Pakihoz picit beszélgetni vele, aztán alszom egy jót, azt hiszem.

Ma volt az első nap a suliban. Mindenki izgatottan várta ezt a napot, főleg azért, mert kíváncsiak voltunk hány százalékban fogjuk érteni az órákat. Miután lement az első turnus (8-10-ig tartó órák) valahogy összeverődött a suli előtti parkban egy elég nagy erasmusos csapat és csodák csodájára mindenkinek a hétfő reggeli óra volt az, ami valószínűleg a legnehezebb a héten és, amit le kell adni sürgősen. Estefele találkoztam ugyanezekkel az emberekkel és már az egész napi óraanyagról ezt gondolták... Hát nem olyan ez az egész, mint hittük. Én nem panaszkodhatok úgy igazán, mert a reggeli órám elmaradt a tanár betegsége miatt, utána volt egy órám Mme Fisher nevű professzorral, aki világszerte, de legalábbis Európaban nagyon híres nyelvész és hát nem hiába ennyire népszerű. Kb. háromszoros túljelentkezés volt az óráján, mindenhonnan székeket kellett hozni, hogy beférjünk a terembe. A kurzus címe Nyelvészet és reklám. Arra épül a tananyag, hogy a különböző szlogenek, reklámszövegek nyelvezetét elemezzük különböző nyelvi funkciók szerint. Mindig is szerettem a határterületetek, ez kicsit a marketing és a nyelvészet közötti rész és ez a tantárgy különösen tetszett, a tanár minden szavát lehetett érteni, rendkívül tisztán beszél. A koordinátorunk azt mondta, hogy minden tanárhoz menjünk oda óra után, így hozzá is odamentünk bemutatkozni, de ő azt hitte, hogy segítséget akarunk kérni tőle és elég gorombán válaszolt, pluszba még belekötött az egyik prepozíciómba is, hogy ezt nem így kell mondani, úgyhogy végül nem túl lelkesen távoztam az órájáról.  Aztán kint az ajtó előtt ott volt egy Charlie nevű angol srác, egy Marie nevű német lány és ők is arról beszéltek, hogy semmi tekintettel nincsenek itt a tanárok az erasmusosokra. Én ezt akkor egyáltalán nem találtam különösnek, végülis otthon is francia szakosok vagyunk, úgy normális, ha ugyanazok a követelményeink.(a képen az az épülete látható az egyetemnek, ahova legtöbbet járok)

Közben megismerkedtem egy csapat amerikai lánnyal, mindegyik Washingtonban tanul, de az USA különböző szegleteiben laknak és meghívtak, hogy menjek velük ebédelni, úgyhogy ettem egy jót velük és beszélgettünk sokat. Nagyon tájékozottak voltak az összes közép- és nyugat-európai országgal és fővárosával kapcsolatban, jártak már sok helyen és mondták, hogy Budapestről is sokat hallottak és mindenképp el fognak egyszer menni oda, mert láttak képeket róla és gyönyörű. Egyáltalán nem voltak lenézőek, ellentétben néhány barátnőjükkel, akik annak tűntek, de ki tudja.

Délután egy olyan órám volt, amely az elsőéveseknek van meghirdetve és azt a célt szolgálja, hogy beleszokjanak az egyetem világába. Én azért vettem fel, mert a keretében elmagyarázzák a Strasbourgban található könyvtárak használati rendszerét, felkészítenek minket a commentaire composé-k és a dissertation-ok megírására, ami elengedhetetlen a többi órához. Egy fiatal nő tartja, de annyira halkan, gyorsan és artikulálatlanul beszélt, hogy csak pislogtunk. Még óra elején szóltunk neki, hogy külföldiek vagyunk, de nem nagyon érdekelte. Elmondta már most, hogy mi lesz a vizsgán, mikor lesz a vizsga stb, de kb. a 60%-át tudtuk leírni és felfogni, úgyhogy óra után megkérdeztük az egyik franciát, ő nagyjából képben volt, de ő is csak 80%-ban :D 

Miután hazaértem Saskia szobájából megnéztem az email-jeimet és láttam, hogy visszaírtak az otthoni angoltanárok, hogy a kurzusaimat csak akkor tudom elfogadni, ha elküldöm nekik az itteni angolórák syllabusát (ezt a fogalmat itt nem ismerik, vagy csak lusták csinálni) és annak 80%-a megegyezik az otthonival. Én ezt teljesen megértem, de rájöttem, hogy semmi kedvem még itt is Franciaországban ilyen hülyeségek miatt futkározni, könyörögni papírokért, aláíratni őket, úgyhogy úgy döntöttem, hogy végre egyszer úgy intézem a sulis dolgaimat, ahogy jól esik és tojok az angol tanszékre, majd később megcsinálom azokat az órákat otthon. Így lesz időm francia órákat venni itt ingyenesen és elkezdeni a németet is, pluszba tudok utazni és fel tudom venni azokat a francia órákat, amik érdekelnek és nem azokat, amik beférnek az órarendembe. Nem leszek túlterhelve, azt csinálom, amit akarok.

Késő este a kolis csajokkal beszélgettünk, jó sokat nevettünk, elemeztük az első napot az iskolában, a furcsa fazonokat a folyosókon, azt, hogy Paki összejött a bolgár sráccal, tervezgetjük az utazásokat, a hétvégéket, mindenki nagyon lelkes. Van egy mag, aki mindig ott van ( 3 német lány, 1 spanyol, 1 holland és én) és mindig hívunk még valakiket a programokra pluszba. Most csak így hatan voltunk, de nagyon jó volt. Látom a körülöttem lévőkön, hogy rohamosan javul a franciájuk, csiszolódik a kiejtésük, nő a szókincsük, de magamon egyáltalán nem veszem észre, sőt. Amikor idejöttem, úgy éreztem, hogy nagyon jól tudok, semmi gondom nem lesz, most viszont minden kis hibámat észreveszem és nagyon idegesítenek az olyan szituációk, mint amilyen pl ma történt velem: a Mc Donald’s-ben voltam, mikor odajött egy lány hozzám és megkérdezte, hogy használhatja-e a telefonomat, végül nem tudta elérni, akit akart, de kb a második mondatom után megkérdezte, hogy hova valósi vagyok. Annyira szeretnék egy kicsit elvegyülni a franciák között, az akcentusomon kicsit csökkenteni, de nagyon nehezen tudom utánozni az állandó hangszínváltásokat, az r betűket, a néma e-ket, azokat a hangokat, amiket átkötésként használnak egy-egy mondatrész között. Nem adom fel, még sok időm van belejönni. Mára befejezem, mert rengeteget írtam.

A mai nap szinte egésze az internetkapcsolat létrehozásának jegyében telt, szereztem kábelt a régi számítógéphez, működik is, el is jutok odáig, hogy beírjam a felhasználónevemet, jelszavamat, sőt el is fogadja azt. Ezután mindenkinek úgy jön be az internet, hogy várni kell 30 másodpercet. Az én órám is elindul, de 17 másodpercnél megáll. Áthoztam az egyik lánytól az ő ősrégi számítógépét, de azzal is ugyanez a probléma. Ha létezik ilyen, akkor még idegesebb vagyok, mint eddig, mert most már csak 17 másodperc választ el attól, hogy elrendezhessem a dolgaimat.  Még írni is idegesítő erről, úgyhogy most megfogadom, hogy akkor fogok legközelebb erről írni, ha lesz internetem.

Délelőtt főztem, takarítottam, kézzel mostam, mindenféle házias dolgot csináltam. Délben Pakival együtt ebédeltünk, aztán bementünk a városba, mert találkozónk volt sok emberrel. A csapatban résztvevő emberek nemzetiség szerint a következők: 3 spanyol, 2 német, 1 holland, 1 lengyel, egy libanoni, 1 angol és én. A libanoni sráccal beszélgettem sokat, érdekes adatokat mondott az országával kapcsolatban. Elég hamar eleredt az eső és haza is jöttünk, mert nem volt úgy értelme folytatni a túránkat. Most este az Amélie csodálatos életét kezdtük el nézni franciául 6-an, de félbehagytuk és holnap megnézzük a második részét. Holnap kezdődik a suli, már nagyon izgatott vagyok és várom, hogy milyenek lesznek az órák.

 Egy napot kihagytam, mert annyira kimerülten értem haza, hogy nem volt erőm blogot írni. Nálam ez már durva. Tegnap péntek volt, szerencsére alig valamit kellett elintézni az egyetemen, benéztünk azért a bankba, de zárva volt. A többi lánynak tegnap délután lett internete, este már mindenki skype-ozott ezerrel, én meg nagyon elkeseredtem. A gépem valamiért nem akarja az itteni netet elfogadni és habár van net a szobámban (a többiek tudnak az én kábelemmel az én szobámból is netezni) a gépem úgy tesz, mintha nem érzékelné, hogy van kapcsolat. Tegnap egész nap nyomott voltam, mert nem csak a skype, a facebook használatom korlátozódik le, hanem nem tudok írni a tanároknak az egyetemre az óraelfogadtatással, az egyéni tanrenddel kapcsolatban és az órafelvétel határideje már le is járt, a leadásé pedig már csak egy hét. Ha nem sikerül megoldani a problémát, nem tudom mit csinálok. Nem beszélve arról, hogy az itteni órarend, a különböző kulturális programokra való jelentkezés, a sportórák felvétele, a pénzügyeim intézése, minden, ami fontos a neten zajlik. Persze mindegyik lány megengedi, hogy használjam az ő gépét, de ahhoz, hogy mindent elintézzek, és még beszéljek is a szüleimmel órák kellenek és senkinek sem akarok kellemetlenséget okozni. A problémát ez idáig nem sikerült megoldani, úgyhogy, akinek van ötlete, hogy mi lehet a baj az legyen szíves írjon a facebookomra, napi egyszer úgyis megnézem valahogy.

Tegnap délután kicsit császkáltunk a környéken Pakival, csináltunk pár képet is nagyon szép házakról. Ahol én lakom az egy kertvárosi övezet, tele van szép családi házakkal és nagyon nyugodt a környék. Kb. negyed óra sétára találtunk egy Match nevű boltot, ami eszméletlenül drága. 10 percre tőlünk van fodrászat, pékség, pizzéria, hentesüzlet, de a pékség kivételével mindegyik megfizethetetlen. A pénzzel kapcsolatban teljesen pozitívan csalódtam a külföldiekben, mert annak ellenére, hogy mondjuk valaki angol vagy német nemzetiségű, egyáltalán nem szórja a pénzt. Sőt, a német és a spanyol lány is kikötötte, hogy max. heti egyszer járnak el szórakozni, mert 5 euró a belépő és a felesek 2-3 eurónál kezdődnek, a sör a kocsmákban 3 eurótól, szóval egy ilyen kiruccanás körülbelül 8-10 euró minimum. Én is követem példájukat, megbeszéltük, hogy bemegyünk a városba esténként, de nem feltétlenül ülünk be valahova.  

Este mosni akartunk, ami nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltuk. Vannak mosógépek a koliban, de a többségük nem működik. Úgy, mint a folyosómon a zuhanykabinok, amik már 5 napja használaton kívüli állapotban vannak. Tehát a mosógépek zsetonnal működnek, amiket a portán lehet beszerezni. Egy adag mosás ára 3 euró, egy szárítás 1 euró. A spanyol lánnyal együtt mostuk a ruháinkat, én a fehérneműimet kézzel fogom kimosni. Nem nagyon válogathatom őket szét szín szerint, mert az még plusz 800 Ft lenne, így inkább sötéteket hordok és azokat is mosok. Ami meg világos és olyan azt kimosom kézzel. A baj, hogy nincs hol megszárítani. Este mialatt ment a mosógép és a szárítógép (2 óra), felmentünk a tv terembe és megismerkedtünk egy bolgár sráccal, aki nagyon szimpatikus volt. Elkezdett valami alakulni közte és a spanyol lány között. Végül a mosás és a szárítás fél 1-kor ért véget, mert túl későn kezdtük, úgyhogy utána csak arra volt időm, hogy bezuhanjak az ágyba.

Ma délelőtt és koradélután elutaztunk Kehl-be, a közeli német városba, mert ott a vásárlás sokkal olcsóbb, mint itt. Helyijáratos busz közlekedik Strasbourg és Kehl között, így a bérletünk oda is érvényes. Egy Lidl-ben voltam 3 spanyol lánnyal, akik egy-két kicsi beszélgetés kivételével végig spanyolul beszéltek, a végén már zsongott a fejem és alig vártam, hogy hazaérjünk, mert egy szót se értettem. A német Lidl amúgy szerintem még egy kicsivel a magyarnál is jobb, pedig itthon is nagyon szeretem. Vannak dolgok, amik megdöbbentően olcsók, néha a magyar ár feléért lehet kapni dolgokat, de vannak persze, amik jóval drágábbak. Összességében, ha az ember okosan vásárol meg lehet úszni olcsón és nagyon jó minőségű dolgokat lehet kapni. A hazacuccolás picit nehezebb volt, mert át kellett szállni. Délután kitakarítottam a szobámban és találtam egy ősrégi számítógépet a szekrényben. Minden van hozzá, hogy működjön, csak a kábel a gép és a konnektor között hiányzik. Van egy Abdel nevű srác a folyosón, aki viszonylag ért a gépekhez, majd megkérdezem, hátha ő tud szerezni kábelt és azzal működik az internet.

Este a városba mentünk egy kelta koncertre, amiről úgy szereztünk tudomást, hogy a buszon egy 10 éves fiú odajött hozzánk, hogy van-e kedvünk ma ingyenes kelta koncertet meghallgatni. Mondtuk, hogy persze, megadta a címet, hívtunk embereket és már meg is volt a randevú :D. A bolgár srác, a spanyol lány, az első napokban megismert angol lány és én. Végül kiderült, hogy a koncert 10 euró, úgyhogy inkább sétáltunk egyet a rakparton meg a belvárosba. Én az angol lánnyal beszélgettem végig, mert Paki és a srác egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szerintem lesz belőle valami. Nagyon jól éreztem magam, hazafelé a villamosról leszálltunk még az Európai Parlamentnél megnézni a környéket kivilágítva: gyönyörű. Mikor a koliba értünk behívtam őket a szobámba és kérték, hogy olvassak magyarul. Plesz Dórinak üzenem, ha ezt olvassa, hogy Paki szerint nagyon hasonló a török nyelvhez a magyar hallás alapján. Pár perce mentek el, holnap együtt főzünk valamit Pakival, majd kikérdezem mi történt. 

Ma reggel újra az egyetemen kezdtünk, aztán telefonnézőben voltam. Az egyetlen szempont az volt, hogy olcsó legyen. Megkérdeztem néhány embert az utcán, hogy merre lehet olcsó telefonokat szerezni és egy néger srác segített végül, elirányított a vasútállomás melletti kis utcákba, hogy ott tuti találok telefonkereskedést. A vasútállomás egy hatalmas modern épület, a villamos a föld alatt közlekedik ezen a szakaszon, totál olyan, mint a metró. A boltok az állomás környékén nem túl bizalomgerjesztőek. Amikor beléptem az egyik telefonos boltba, az eladó arab volt, a vásárlók is csak azok, vagy feketék voltak, ezzel nem lenne semmi gond, de az asztalon volt kiterítve legalább 6-7 látszólag használt telefon. Mikor megkérdeztem, hogy árulnak-e használtat, azt mondta, hogy nem és gyorsan elrakta, ami az asztalon van. 20 euróért volt a legolcsóbb teló. Még végigjártam pár boltot, de a környék nem volt túl bizalomgerjesztő és az árak teljesen megegyeztek az első boltéval úgyhogy megvettem egy indiai házaspár boltjában az aranyos alcatel telefonomat és hozzá kaptam egy olyan kártyát, amiről 10 eurót lebeszélhetek.

Délután megnyitottam a bankszámlámat, de nem igazán úgy ment a procedúra, ahogy tegnap elképzeltem. Az ügyintéző látszólag kedves volt, de látszott rajta, hogy mennyire lenéz minket, mert külföldiek vagyunk/nem tudunk tökéletesen franciául/ nem voltunk úgy kiöltözve mint ő. Elég keveset beszélt a számláról és a tarifákról, annyi biztos, hogy le lehet kötni pénzt és ott 3%-os a kamat. Sokat kérdeztünk és a végén már elég idegesnek tűnt, de hát ez a dolga. Megkérdeztük az ajándékot is, amihez elvileg jogunk van, mert a leányvállalatuknál biztosításunk van és úgy tett, mintha nem tudna róla semmit. Visszamentünk reklamálni, de lerázott azzal, hogy elküldi postán, ha tud valamit. A bökkenő csak ott van, hogy nem is tudja a pontos címünket. Holnap visszamegyünk a spanyol lánnyal és felkeressük azt a férfit, aki neki intézte az ügyeit, hogy valahogy rendezze el ezt a dolgot, mert 40 euró plusz azért elég sokat nyom a latba. Annak ellenére, hogy minden erasmusos ilyet csinál nagyon gyanús ez a számla, minden ingyen van az ég világon és kb 50 oldalnyi papírt kaptunk szerződésnek, amit alá kellett írni, de sürgetett a nő, hogy írjuk alá gyorsan. Majd átnézem, de a nyelvezete érthetetlen.

Ma volt az egyik német lány szülinapja, ezért este nagy bulit csaptunk. A katedrális előtt találkoztunk újra, elég sokan összeverődtünk: 2 angol, 1 argentin, 1 német, 1 ukrán, 2 spanyol, 1 román, sőt még egy japán srác is volt velünk. Beültünk egy kocsmába, utána pedig egy diszkóba mentünk. Nagyon szimpi volt mindkét hely, mert nem volt füst, tilos dohányozni a szórakozóhelyeken. Hihetetlen érzés, hogy hazaérek és nem füstszagú mindenem. A buli nagyon jó volt, latin-amerikai zene szólt. Az angol srác meg a japán lelépett hamarabb, ezért az egyik spanyol lányt haza kellett kísérni a város másik végébe, és most vettem észre, hogy bármennyire is kicsinek tűnt, Strasbourg egyáltalán nem kicsi város. Most értem csak haza, 4 óra van. Sokan vannak az utcákon éjszaka, főleg egyetemisták, egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a környék, sokan hozzánk csapódtak út közben, majd leváltak, de a lényeg, hogy mindig csapatostul sétáltunk és így teljesen jó volt. Most totál kifáradtam, azt hiszem megyek aludni.

Ez volt az első napom, amikor egy picit kevésbé éreztem magam turistának. Kezdem megszokni a várost, habár a tájékozódás még mindig nagyon nehéz. A délelőtt újra úgy telt, ahogy eddig: ügyeket intéztünk. Kiderült, hogy kb hétfőre postán eljut hozzánk a diákigazolványunk hosszú hercehurca után és a Carte culture-nek nevezett francia különlegesség is. A posta itt azt jelenti, hogy a portásnak van kulcsa a koliszobánkba és rárakják az ágyra a leveleket, amiket kapunk. Ez eléggé furcsa, mert nem veszem jó néven, hogy valaki ki-be járkál a szobámba. A Carte culture-nek nevezett csodakártyával akciósan mehetünk moziba, színházba(4-5 euróért) és ingyen Strasbourg múzeumaiba. Ezenkívül egy Pass campus nevű kártyát is kellett igényelni, ezzel tudunk éttermekben 3 euróért enni, ezzel tudunk sportolni, fénymásolni kedvezményesen meg ilyesmi. Ennek a procedúrának a végét egyelőre még nem látjuk, de jövő hét végére saccolom a Pass campus kézhezvételét.

Voltam egy francia banknál is időpontot kérni holnapra, hogy számlát nyissak. Furcsa itt az ügyintézés, nagyon másképp zajlik minden. A legfontosabb, hogy hatalmas sorok vannak, sokkal hosszabbak, mint Magyarországon, de ha éppen nem is, akkor is nagyon lassan halad. Ennek ellenére az ügyintézők nagyon kedvesek, egyáltalán nem látszik rajtuk semmiféle stressz, türelmesen válaszolnak mindenre, sőt még afelől is érdeklődnek, hogy honnan érkeztem, mit tanulok stb. A bankban egy Paki nevű spanyol lány már meg is csinálta a saját számláját, egy órát foglalkoztak vele és egy másik spanyollal. Egy óra csak arra, hogy számlát csinálsz… elképesztő. Nem kell semmit fizetni érte, sőt ha van a MGEL nevű biztosító vállalatnál akármilyen biztosításod (nekünk kellett kötni koliszoba biztosítást) akkor kapsz a számládra ajándék 44 eurót. Ez elég gyanús, nem nagyon értem, hogy mire fel, de Paki megcsinálta és tényleg megkapta a pénzt.

Ma délután picit egyedül tudtam lenni, ami nagyon jó volt, mert nem nagyon volt időm pihenni az elmúlt napokban, vagy csak egyszerűen a saját dolgaimat intézni egyedül. Felmostam a padlót a szobában, összeírtam a tennivalóimat, voltam egy internetkávézóban, tudtam skype-olni a bátyámmal, aludtam picit délután, a német lánnyal főztünk egy keveset. Aztán este találkoztam Ágival, egy magyar lánnyal és jött velünk két másik eramsusos is. Láttuk a Petite France nevű negyedet kivilágítva és sétálgattunk a belvárosban. Gyönyörű. Hazafele az Európai Parlamentet is láttuk kivilágítva. Kár, hogy nem volt nálam a fényképező. Ezentúl azt is felírom a „mindig magamnál kell hordani” dolgokhoz (esernyő, pulcsi, kis füzet a szavaknak, fényképező). Most pedig megint már 11 óra, még nem zuhanyoztam, meg tiszta rumli a szobám és holnap 7-kor kelés, de jól vagyok, mert délután tudtam aludni.

A mai nap olyan hosszúnak tűnik, hogy nem is emlékszem az elejére. Először is elmentünk a koordinátorunkhoz, aki beírta a gépébe, hogy megérkeztünk és adott egy halom kitöltenivaló papírt, meg elintézni valót. Azt hiszem, ez már sosem fogy el, de lassan immunis leszek a papírmunkát illetően. Aztán sikerült megcsinálni a bérletemet, egy kisebb vagyon volt, de mostantól legálisan utazgathatok ide-oda a városban és ez nagyon jó érzés.

Délután volt egy össznépi Erasmus megbeszélés, szerintem 200-an legalább voltunk rajta. Nagyon sok érdekes dolgot mondtak, a lényeg ebből az, hogy Strasbourgban tényleg megéri egyetemistának lenni, hihetetlenül sok programot szerveznek a diákoknak és a legtöbbet ingyen, vagy francia pénztárcát tekintve nagyon akciós áron. Példaként mondhatom az Ill folyón lévő hajókirándulást, amit teljesen ingyen megszerveznek, sőt éjszakai járatok is vannak. Ezenkívül különböző közeli  falvakba is bérmentve elvisznek minket, koncertek, fesztiválok vannak… Nem rossz J A megbeszélés után szerveztek nekünk állófogadást nagyon finom üdítőkkel és sütikkel.

Este összeültünk kitölteni együtt a papírokat a csajokkal, elég gyorsan ment, a többiek kicsit jártasabbak ezekben a dolgokban. Aztán fél 9-kor 2 másik lánnyal elindultunk a katedrális fele, mert ma este tervben volt, hogy beülünk valahova. Nem tudom, hogy ez alapból az Erasmus ösztöndíj specialitása, vagy csak épp itt, de nagyon furcsák ezek a találkák. Úgy lehet róluk tudni, hogy megállít egy ismerős arc a koli folyosóján, vagy bekopog a szobádba, hogy az egyik ismerősének az ismerőse mesélte, hogy ők beülnek valahova ma este, gyere te is és hívj, akit akarsz. Mivel az a kör, akivel én lógni szoktam nem akart jönni, mert vagy nincs bérletük, vagy totál hullák, ezért másokat kellett keresnem, akik itt laknak a koliban és akik nem bicóval közlekednek, hogy ne egyedül kelljen hazajönni. Ezt körülbelül 2 percben belül meg lehet oldani, mert mindenki tud mindenkiről mindent. A lány, akit erről kérdeztem rámutatott két ismeretlen lányra, hogy ők is akarnak jönni és ők is itt laknak, én odamentem hozzájuk és már meg is volt beszélve. Az egyik lány a villamosmegállóban rosszul lett, migrénes fejfájásra panaszkodott és haza kellett mennie, így ketten mentünk, én és egy román lány.

A találka a katedrális előtt volt, ami a legközismertebb hely Strasbourgban, még  a hülye is eltalál oda, de természetesen 20 percet késtünk, mert eltévedtünk és mert lekéstük a villamost, így az egyik német lány, aki már ott volt a találkán folyamatosan sms-eket küldött, hogy hol vannak épp. Ha valaki kíváncsi további szerencsétlenkedésünkre, hát itt a sztori: körülbelül 10 embert kérdeztünk meg hogy hol van az ír kocsma a katedrális környékén, senki nem tudta. Egy férfit kétszer is megkérdeztünk és nem vettük észre, hogy ugyanaz. Miután elmondta másodszorra is, hogy fogalma sincs hol van, azt is elmondta, hogy jó lenne ha nem tőle kérdeznénk meg harmadszorra is, mert már elsőre is elmondott mindent, amit tudott. Kicsit sem volt égő…

Végül megtaláltuk őket és kb 30-an voltak egy elég hangulatos helyen. Egy-két emberen kívül látásból sem ismertem senkit, így beültem egy random helyre és kiderült, hogy mellettem egy német, amelett pedig egy magyar lány ül. Nagyon örültem, ő az első magyar, akivel találkoztam és nagyon aranyos. Sokat beszélgettünk vele meg egy német lánnyal kizárólag franciául :D Mikor még készülődtünk haza, beszéltünk pár percet magyarul egymással és nagyon furcsa érzés volt, de inkább nagyon jó. A telefonáláson kívül már nem beszéltem vasárnap reggel óta senkivel sem magyarul és hiányzott, hogy a r betűt ne olyan hülyén mondjam ki. Aztán hazamentünk az utolsó villamossal a román és egy hozzánk csatlakozó holland lánnyal. A villamosmegállóban teljesen véletlenül találkoztam az első napon megismert angol csajjal és úgy üdvözöltük egymás, mint régi barátok, ő is bemutatott az ő brit barátainak. Már azon se lepődnék meg, ha holnap találkoznék velük és ők is úgy üdvözölnének, mint régi jó barátot.

Most értem haza, késő van és fáradt vagyok, de nem lehet nem élvezni a napokat. Elkésztő ez a nyüzsgés, ez a sok ember, ez a sok új információ. Tudom, hogy az első pár hét erről szól és aztán picit le fogok ereszteni, de most ez így nagyon jó, próbálom kiélvezni minden percét.

Újra a gép előtt vagyok, megint eltelt egy nap. Kezdek nagyon fáradt lenni, mert későn fekszem le, korán kelek, reggel elindulok itthonról és csak 6-7 fele érek haza, aztán 1 órán át készülődök az estéhez (zuhany, evés, ilyesmi) és utána találkozunk is és együtt vagyunk, amíg bírjuk az erasmusosokkal. Ezek a találkák teljesen alkoholmentesek, de a másnaposság itt is jelentkezik fejfájás formájában a nyelvi zűrzavartól. Ma éjjel franciául álmodtam, a gond az volt, hogy a saját gyatra franciámon tudtam beszélni és gondolkoztam még álmomban is, hogy ide most passé composé vagy imparfait kell. Aztán felkeltem, kezdődött a nap és már senkit nem érdekelt, hogy melyiket használom.

Ma nagyon sok dolgot el tudtam intézni: befizettem a kolit, vettem francia sim kártyát, csináltattam fényképet a különböző itteni igazolványokhoz, az egyetemen voltam, ott egy tájékoztatót végighallgattam, megvettük a legfontosabb dolgokat, amik hiányoztak a koliból. Most kezdjük jobban megismerni egymást, nagyjából tudjuk a hozzánk közelebb állók otthoni helyzetét, kisebb-nagyobb bajait, terveit, most alakulnak ki a klikkek. Furcsa, mert nem nyelvi csoportok vannak – szóval a németek nem a németekkel lógnak– hanem szimpátia meg éppen aktuális helyzet alapján vergődnek össze a bandák. Ez nekem jó, mert ha nyelv szerint csoportosulnának, én sajnos egyedül maradnék.

Úgy néz ki, hogy az adminisztrációs hercehurca tovább folytatódik, ma még 5 másik dologra fény derült, amit el kell intézni sürgősen. Ilyen papír, olyan igazolvány, már nem is tudom, hogy pontosan mit is kell csinálni. Egyre jobban azt érzem, hogy nem tudok franciául, és hogy soha nem fogok tudni úgy, ahogy igazán szeretnék. Ma vettem egy kis füzetet, ezt mindenhova hordom magammal és ha van egy szó, amit nem ismerek, felírom.

Az egyetem hatalmas. Nem olyan, mint Pécsen, hogy másik városrészen van a jog, a bölcsész vagy az orvosi, itt minden egy helyen van. De ez a hely akkora, hogy nem lehet teljesen átlátni. Rengeteg épület, közöttük parkok fiatalokkal, ezer tábla, hogy mi hol van, de az pont nincs soha ott, amit keresek. Strasbourg egyetemén amúgy rengeteg diák tanul, mindent lehet tanulni, amit akarsz és a legfurcsább – valahol olvastam -, hogy a legtöbb külföldi cserediákot befogadó francia város is ez. A legtöbb külföldi diák német, aztán jön a hatalmas spanyol delegáció, őket az olasz követi, majd felsorakozik a többi nemzet is, a magyar szerintem valahol hátul kullog. Nem is baj nekem, legalább nincs kísértés, hogy az anyanyelvemen beszéljek.

Újra este és újra ez az első néhány nyugodt percem ma, amikor egyedül vagyok és van időm blogot írni. Habár ma neteztem egy másfél órát egy internetkávézóban, de akkor épp nem a blogomat írtam. Ma megrendeltem a netet; keddre, szerdára elvileg meg is lesz, már alig várom. Úgy tűnhet, hogy ez a központi problémám, ami félig igaz, de mentségemre szolgál, hogy a többi Erasmusos is nyugtalan emiatt és ők még rajtam is túltesznek: mindenhova viszik a laptopot és ahol ki van írva, hogy free wifi ott letelepednek.

Ma mentek el anyuék, megvolt az elkerülhetetlen, nagyon szomorú könnyes búcsú. Anyu búcsúmondata az volt, hogy szedjem a vitamint… ez azért kicsit felvidított. Utána találkoztam a spanyol lánnyal, bementünk a városba, akkor ültünk be a kávézóba, próbáltuk elintézni a dolgainkat (bérlet, francia telefon, biztosítás) de az ég világon semmi nem volt nyitva, így visszabattyogtunk. Elmentünk a konyhába megmelegíteni az ebédünket és ekkor találkoztunk az első arabbal, aki szívélyesen fogadott minket. Valószínűleg nem az utolsóval.

Délután volt egy találkánk néhány Erasmusossal, 2 német lánnyal és egy olasszal ismerkedtünk meg, akik szintén ebben a koliban laknak, egy bolhapiacra mentünk együtt. Szívesen elmondanám az ott látottakat, de annyira lekötött az, hogy épp az egyik német lánnyal beszélgetek, hogy fogalmam sincs milyen volt. Aztán egy itt gyakorlaton lévő brit csajjal futottunk össze, vele rengeteget beszélgettünk, irtó szimpi. Egészen mélyen belemásztunk a társalgásba, nagyon sok mindent érintettünk és jól tudott franciául, úgyhogy tényleg nagyon jó volt. Nemsokára újra találkozunk.

Az alapbenyomásom az, hogy itt mindenki nyitott. Ez nyilván azért van, mert az megy ösztöndíjjal külföldre, akit érdekel egy másik kultúra, aki meg akar ismerni rengeteg embert, főleg más nemzetiségűeket. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez így működik, mindig meglepődök, hogy nem kell erőlködnöm a kommunikációval, itt mindenkiből dől a szó és mindenki nagyon közvetlen.

Kicsit eláztunk hazafele, ennek két oka van: 1. nők vagyunk és fogalmunk sem volt, hogyan jutunk haza a leggyorsabban tömegközlekedéssel 2. nem tudtuk, amit most már igen, hogy Strasbourgban mindig esernyővel és egy pulcsival szabad csak elindulni otthonról. Alig vártam a forró zuhanyt, mikor újabb két német lány szólított meg a folyosón, felismertek a facebook-on csinált csoportból, hogy én vagyok „az a Réka”, így őket is invitáltam egy esti filmezéshez/beszélgetéshez, aminek most lett vége.

Érzem, hogy óráról órára fejlődik a franciám, és azt is, hogy nagyon sokat kell még tökéletesíteni rajta. A szókincsem és a kiejtésem nagyon gyatra, viszont javamra szolgál, hogy amit mondok – ha rosszul is – elég folyékonyan és érthetően mondom, nem nagyon kérdeznek vissza. Nagyon jól érzem magam, újra az az érzésem, mint tavaly nyáron Franciaországban, hogy szeretek különböző kultúrájú, nemzetiségű, anyanyelvű emberekkel együtt élni, szeretném őket jobban megismerni és hihetetlen érzés megértetni magad nap, mint nap egy olyan nyelven, amit az iskolapadban fizika után és tesi előtt tanultál. Tetszik a város, szimpatikusak, akik körülöttem vannak, remélem minden így marad.

Most maradtam először egyedül egymagamban, pedig 2 napja elindultunk otthonról. Ami körülvesz: az elég lepukkant, de rendesen helyrepofozott koliszoba, esőcseppek kopogása a redőnyszerű dolgon és a kibontatlan cuccaim halmaza, amit majd akkor pakolok ki, ha kitöröltem a szekrényt. Ami sajnos nem vesz körül: internetkapcsolat. Word-be írom az egészet, aztán holnap, mikor a katedrális előtt újra sikerül netet fogni, felrakom a blogomra. Szintén holnap elkezdek intézkedni net ügyben.

Az elmúlt két nap nagyon eseménydús volt, tegnap reggel elbúcsúztam a barátomtól, Petyától, aztán elindultam szüleimmel, bátyámmal kocsival Strasbourg felé. Nő létemre nem pakoltam sok cuccot, csak a csomagtartót raktam tele, meg a tetőcsomagtartót, és a barátnőim szerint egy így normális, ha fél évre megy az ember és persze, ha nő. Az úton anyura sajnos gyakran rájött a sírhatnék, főleg azért mert a „Mama indulnom kell” című nagysikerű slágerrel szórakoztattam végig J Első este Heidelbergben szálltunk meg, ami egy gyönyörű város, pedig én naivan azt hittem, hogy apu egy kis faluban fog nekünk szállást foglalni, de nem csak a mérete, hanem a gyönyörű épületei és a nívós egyeteme miatt is elég neves. 8-9 fele már oda is értünk, este még barangoltunk a belvárosban és reggel is megtettük ezt, hogy lássunk mindent napsütésben. Reggel 10 körül tovább indultunk Strasbourgba.

A kolit könnyen megtaláltuk, a szoba elfoglalása kicsit nehezebben ment. Az első szoba, amihez kulcsot kaptam betört ablakkal rendelkezett, így kaptam egy másodikat, ahol szintén elég sok a kár, de teljesen élhető. Az elején kétségbe volt esve a család és én is, hogy hogy fogok itt lakni, de aztán megbarátkoztunk a helyzettel, így a plüsseimmel, csomagjaimmal minden sokkal otthonosabbnak tűnik. Napközben elmentünk a belvárosba, megnéztük a főbb nevezetességeket, apuék is elfoglalták a szállásukat, mert ma este még alszanak egyet itt, hogy aztán kipihenten indulhassanak holnap haza. Néhány órája visszahoztak a koliba és én felmentem az egyik spanyol lány szobájába, akivel már egy internetes fórumon megismerkedtem és akinek tudtam a szobaszámát. Mint kiderült én a csöpögő mosogatócsövemmel, meg az ajtó nélküli szekrényemmel teljesen jól jártam, mert szegénynek nem működik a villany a szobájában, így lehívtam az enyémbe.

Nagyon szimpatikus lány, 2-3 órát tuti beszéltünk, kimentünk a koli elé, megismerkedtünk több német Erasmusossal, ők is nagyon aranyosnak tűntek. Én a magyar, számukra kimondhatatlan nevemmel és származásommal egzotikumnak számítok, többször visszakérdeznek, hogy honnan jöttem. Egyelőre a francia nyelvvel nincsenek gondjaim, annál több a tájékozódással, remélem beleszokok hamar ebbe az új környezetbe. Holnap reggel még eljönnek anyuék ide reggelizni, aztán mennek haza és végleg egyedül maradok, nagyon furcsa lesz. Majd lehet, hogy én is hallgatom a „Mama indulnom kell”-et, hátha attól jobb lesz J Most megyek, kipróbálom a zuhanyzót. Remélem, ilyenkor már mindenki alszik és nincsenek sokan.

Ez lenne az első bejegyzésem. Már sokkal korábban meg akartam ejteni, de mint mindent, ezt is halogattam. Ez a blog a családomnak, barátaimnak, ismerőseimnek szól, akik szeretnék tudni, hogy mi újság velem az elkövetkezendő fél évben (habár úgyis próbálom majd mindenkivel tartani a kapcsolatot) és azoknak, akik tervezik, hogy hozzám hasonlóan kihasználnák az Erasmus ösztöndíjat, esetleg épp Strasbourgba akarnak menni.

Hogy valójában mi is indított el abban, hogy egy ilyen nagy útra vállalkozzak, nagyon nehéz lenne megmondani, de nagy szerepet játszott az, hogy nyelvszakos vagyok, hogy utazni szeretnék és világot látni, és hogy picit jó lenne belekóstolni az önállóságba. Körülbelül egy éve tervezgetem ezt a nagy utat és körülbelül fél éve kezdődött meg a nagy adminisztrációs hercehurca. Ha valaki látta a Lakótársat keresünk című filmet és emlékszik rá, mikor az elején Xavier-nak elmondták, hogy milyen papírokat kell kitöltenie ahhoz, hogy elnyerje az ösztöndíjat, akkor annak üzenem, hogy az a rész szóról szóra igaz!!! Ezt még megnehezíti az a tény, hogy a franciák nem állnak mindig a helyzet magaslatán, sőt nyáron másfél hónapra szabadságra mennek és ekkor az ügyintézés egyszerűen lefagy. A határidők a külföldi diákokra érvényesek, a francia ügyintézőkre nem. Mivel sajnos nem vagyok elég laza ehhez  – a többi magyar diáktársam sem – ezért ezalatt a nyár alatt legalább 5 évet  öregedtem. Lassan a nyár vége felé most már elmondhatom, hogy hosszú idegeskedések, e-mailezgetések és telefonálások eredményeképpen úgy tűnik a papírjaim rendben vannak és egyenes az út Strasbourgig.

A papírmunkák mellett kellemesebb munkák is hárulnak az emberre. A googlemaps-en minden nap megnyitom Strasbourg térképét és nézegetem, hogy mi hol van, a kolitól milyen messze van a suli, a belváros, ez-az. Facebook-on már beindultak a különböző fórumok és rengeteg embert megismertem virtuálisan, akik ugyanott fognak lakni, ugyanazt fogják tanulni, vagy csak szintén erasmusos diákok lesznek a városban. Nézegetem az SNCF honlapját, hogy hova lenne érdemes kirándulni, a tantárgyaimat próbáltam kiválasztani, és a koordinátortól már kapjuk is az e-maileket az első bulikról. Ez a része egyáltalán nem idegőrlő, sőt J

Végül, ami talán a legnehezebb: megkezdődtek a búcsúzkodások a barátaimtól, ismerőseimtől. Ez az, amihez egyáltalán nincs kedvem. A legtöbben nagyon fognak hiányozni, de hát valamit valamiért. Remélem az a sok élmény, amiben részem lesz, feledtetni tudja a hiányukat és nem nyomja rá az egész ott tartózkodásra a pecsétjét.

Egy picivel több, mint egy hét és indulok. A csomagomnak a tizede sincs bepakolva, persze mondogatom magamnak a szokásosat: ráérek még…  Anya totál ideg, a bátyám minden nap kétszer elmondja, hogy kezdjem a téli cipőkkel, apa meg csak néz rám szokásosan, hogy hát a Réka ilyen marad örökkéJ Hát ennyit szerettem volna, a következő bejegyzést remélhetőleg már nem Magyarországról fogom írni.