Újra este és újra ez az első néhány nyugodt percem ma, amikor egyedül vagyok és van időm blogot írni. Habár ma neteztem egy másfél órát egy internetkávézóban, de akkor épp nem a blogomat írtam. Ma megrendeltem a netet; keddre, szerdára elvileg meg is lesz, már alig várom. Úgy tűnhet, hogy ez a központi problémám, ami félig igaz, de mentségemre szolgál, hogy a többi Erasmusos is nyugtalan emiatt és ők még rajtam is túltesznek: mindenhova viszik a laptopot és ahol ki van írva, hogy free wifi ott letelepednek.
Ma mentek el anyuék, megvolt az elkerülhetetlen, nagyon szomorú könnyes búcsú. Anyu búcsúmondata az volt, hogy szedjem a vitamint… ez azért kicsit felvidított. Utána találkoztam a spanyol lánnyal, bementünk a városba, akkor ültünk be a kávézóba, próbáltuk elintézni a dolgainkat (bérlet, francia telefon, biztosítás) de az ég világon semmi nem volt nyitva, így visszabattyogtunk. Elmentünk a konyhába megmelegíteni az ebédünket és ekkor találkoztunk az első arabbal, aki szívélyesen fogadott minket. Valószínűleg nem az utolsóval.
Délután volt egy találkánk néhány Erasmusossal, 2 német lánnyal és egy olasszal ismerkedtünk meg, akik szintén ebben a koliban laknak, egy bolhapiacra mentünk együtt. Szívesen elmondanám az ott látottakat, de annyira lekötött az, hogy épp az egyik német lánnyal beszélgetek, hogy fogalmam sincs milyen volt. Aztán egy itt gyakorlaton lévő brit csajjal futottunk össze, vele rengeteget beszélgettünk, irtó szimpi. Egészen mélyen belemásztunk a társalgásba, nagyon sok mindent érintettünk és jól tudott franciául, úgyhogy tényleg nagyon jó volt. Nemsokára újra találkozunk.
Az alapbenyomásom az, hogy itt mindenki nyitott. Ez nyilván azért van, mert az megy ösztöndíjjal külföldre, akit érdekel egy másik kultúra, aki meg akar ismerni rengeteg embert, főleg más nemzetiségűeket. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez így működik, mindig meglepődök, hogy nem kell erőlködnöm a kommunikációval, itt mindenkiből dől a szó és mindenki nagyon közvetlen.
Kicsit eláztunk hazafele, ennek két oka van: 1. nők vagyunk és fogalmunk sem volt, hogyan jutunk haza a leggyorsabban tömegközlekedéssel 2. nem tudtuk, amit most már igen, hogy Strasbourgban mindig esernyővel és egy pulcsival szabad csak elindulni otthonról. Alig vártam a forró zuhanyt, mikor újabb két német lány szólított meg a folyosón, felismertek a facebook-on csinált csoportból, hogy én vagyok „az a Réka”, így őket is invitáltam egy esti filmezéshez/beszélgetéshez, aminek most lett vége.
Érzem, hogy óráról órára fejlődik a franciám, és azt is, hogy nagyon sokat kell még tökéletesíteni rajta. A szókincsem és a kiejtésem nagyon gyatra, viszont javamra szolgál, hogy amit mondok – ha rosszul is – elég folyékonyan és érthetően mondom, nem nagyon kérdeznek vissza. Nagyon jól érzem magam, újra az az érzésem, mint tavaly nyáron Franciaországban, hogy szeretek különböző kultúrájú, nemzetiségű, anyanyelvű emberekkel együtt élni, szeretném őket jobban megismerni és hihetetlen érzés megértetni magad nap, mint nap egy olyan nyelven, amit az iskolapadban fizika után és tesi előtt tanultál. Tetszik a város, szimpatikusak, akik körülöttem vannak, remélem minden így marad.
