Késő van és fáradt vagyok, de gyorsan megírom mi történt ma velem, mert holnap úgyis sok dolog fog történni és elfelejtem a mai napot. Szóval reggel útra keltünk Németországba, Kehlbe venni nekem egy netbookot. Maga az utazás nagyon vicces volt, mert épp valami nagyon érdekes témát boncolgattunk a német lánnyal és nem vettük észre, hogy le kell szállnunk a buszról. Most biztos mindenki fogja a fejét, de tényleg irtó érdekes volt (habár már nem emlékszem rá). A történet folytatása: akkor ocsúdtunk fel, mikor a busz már 5 perce egy helyben állt. Körbenéztünk és sehol senki a buszon. Előrementünk, hogy megkérdezzük a sofőrt, hogy mi van, miért állunk, de ott sem volt senki. Kinéztünk az ablakon: totál ismeretlen hely. Nem nagyon emlékszem ezután mi történt, mert kétségbeestem, hogy egy buszon fogok éhen veszni épp mielőtt megvettem volna a netbookomat és a családommal beszélhettem volna. Mindeközben Saskia eltökélten a leszálló gombot nyomkodta minden ajtónál és nem tudom, hogy ennek hatására, vagy sem a sofőr a semmiből előkerült. Kinyitotta az ajtót és közölte velünk, hogy nem vett észre minket, és hogy ez a végállomás, le kell szállnunk. Ki gondolta volna?! Szíves örömest J Végülis Kehlben voltunk, ami jó, mert már az is megfordult a fejemben,hogy egy tök másik városba vitt minket a busz. Megkérdeztük az első embert, hogy hol van a Lidl, mert ez a tájékozódási pontunk a városban. Onnan már könnyen ment az út a netbookos boltba.
Végül megvettem. Életemben nem vigyáztam még így semmire. Hazafele 2 másodpercenként a kezemre néztem, hogy tuti, hogy ott van-e nem csak érzem, hanem látom is. A buszmegállókat számoltam visszafele, hogy mikor érek be a szobámba, hogy kipróbálhassam. Ezerszer lejátszottam a fejemben, hogy milyen lesz, ha beindul és azt is, hogy milyen lesz, ha nem. Végül fél óra alatt installáltam a dolgokat(mindig arra kattintottam, hogy tovább) és reszkető kézzel az explorerre kattintottam. Ugyanaz a hibaüzenet jött ki, mint eddig. Sírhatnékom volt, de jó, hogy nem sírtam, mert csak meg volt lazulva a kábel a falban. Másodszorra sikerült csatlakoznom. Nem tudom leírni milyen érzés volt. Hatalmas kő esett le a szívemről.
Délután óráim voltak, de semmi érdekes nem történt rajtuk, este pedig skype-oltam sokat. Egyik pillanatról a másikra egy hatalmas csattanást hallottam, a biztosítékot leverte az áram. Visszakapcsoltam és skype-oltam tovább. Egy idő múlva észrevettem, hogy az adapterem nem tölti a gépemet, pedig be van dugva. Újra kétségbeestem, próbáltam így-úgy, de nem ment, sőt már az internet se jött be. Rohantam a koliban lakó barátaimhoz, hogy mi van most és most az van, hogy holnap mehetek Kehl-be, hogy nem működik az adapterem. Az aksim lemerült, így a helyzet ugyanaz: nincs internetem. El lehet képzelni ezután hogy éreztem magam. Az egyik lány átjött lelket önteni belém, elmesélte, hogy neki az egész élete szerencsétlen(ami persze nem igaz, de gondolom nem tudott már mit mondani, hogy felvidítson), ne búsuljak, hogy most nekem ez az egy dolog nem jön össze. Végül elmentünk bulizni, hátha attól felvidulok. Teljesen új helyre mentünk, sose jártam ott, az elején csak ültem és néztem ki a fejemből, aztán jöttek az emberek és mindegyik kérdezte, hogy na van már neted? Ennyi együttérzést már rég kaptam, mindenki szívén viseli a sorsomat, tényleg jó érzés, hogy megszerettek itt az emberek. Aztán végül szép lassan jobb kedvem lett, minden külföldi ott volt, akivel jóban vagyok és a zene is egészen tetszett. Lehet, hogy ez lesz a törzshelyünk. Most negyed kettő van, nemrég értem haza, holnap korán reggel megyek Kehlbe reklamálni. Szurkoljatok!
