Az út végül nagyon hosszú volt és nagyon elhúzódott. A vonatunk 2 órát késett, majd mivel november elseje volt, alig voltak buszok a tömegközlekedéshez. Majdnem dél lett mire hazaértünk... Addigra olyan nyűgös, koszos, ideges és fáradt volna, hogy ölni tudtam volna. Nagyon jó volt picit magamra zárni az ajtót és egyedül lenni, skype-olni, megnézni a facebook-omat, kipakolni a ruháimat, mosni, enni, hétköznapi dolgokat csinálni. Estére összetrombitáltunk mindenkit, aki már visszaért, nagy volt az öröm, hogy újra láthatom az itteni barátnőket, sok puszi elcsattant, sok ölelés elsimult(ilyet nem lehet mondani tudom:D), aztán pár óra után én aludni tértem.

Másodika azzal telt, hogy bevásároltam és felkészültem arra, hogy megérkezik Petya, a bátyám Máté, Dóri, Zita és Dávid. Egész nap a programokat tervezgettem, a foglalási papírokat nyomtattam, takarítottam, de legfőképpen izgatottan vártam őket. Végül este befutottak és el se lehet mondani mekkora öröm volt látni őket. Komolyan nem tudom mihez hasonlítani, nagyon kevés ilyen pillanat volt eddig az életemben. Amíg ide nem értek, nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányoztak valójában és milyen nagyon fontosak nekem.

ANYUÉK, HA EZT OLVASSÁTOK, MINDENKÉPP KÜLDJETEK EGY KÉPET AZ OTTHONI GÉPRŐL, AMIN A MÁTÉVAL VAGYOK STRASBOURGBAN!!!

Végül aznap este már nem mentünk be a városba, de az ezt követő két napon jártuk a várost, végig programokat csináltuk, én nagyon jól éreztem magam és mindegyikük azt mondja, hogy ők is :) Már hajnali egy van és nagyon fáradt vagyok, úgyhogy nem írom le részletesen, hogy mit csináltunk, de csatolok néhány képet ide. Nagyon jó érzés volt velük lenni, magyarul beszélgetni velük, nevetni egy csomót, megmutatni nekik a várost, ahol élek. Úgy látom, hogy tetszett nekik és ez is jó érzés. Meg az is, hogy mostantól kicsit jobban el tudom nekik mondani, hogy mi történt velem, mert már voltak itt, ismerik a helyeket, az embereket.