Már megint éjszaka van. Minden nap csak úgy elröppen. Tegnap(vasárnap), miután megírtam a blogomat elmentünk az Orangerie nevű parkba picit pihenni. Gyönyörűen rendezett, egy kis csónakázótóval ellátott parkról van szó, ahol vannak különleges állatok, különleges növények és hatalmas alapterületű a Haleszhoz képest(egy park Fehérváron). Mindenki kérdezgette, hogy mi a bajom, hogy ilyen szótlan vagyok, de csak egyszerűen annyira boldog voltam, hogy nézem a tavat, a különböző színben pompázó fákat, a járókelőket és nem csinálok semmit, hogy nagyon jól elvoltam magammal és a gondolataimmal és nem volt erőm beszélgetni. Ez sokszor megtörténik otthon is, mert általában nagyon élénk, beszédes, viccelődős vagyok, és ha melankóliához és magányhoz van kedvem, mindenki megijed, hogy valami bajom van. Ezután a belvárosba mentünk pizzázni, egy elég jó pizzázóba tévedtünk, finom francia bort ittunk az olasz pizzához. Este azt mondtam mindenkinek, hogy tanulok és kicsit bezárkóztam a szobámba, sorozatokat néztem, skype-oltam, facebookoztam, szükségem volt egy estére nagy társaság nélkül.
Ma reggel a vasútállomásra kellett mennem újra, mert megvettem a Marseille-Montpellier járatra is a jegyünket, most már csak egy csatlakozás maradt, ami még nincs kéznél. Ezután együtt ebédeltem pár lánnyal, az argentin lányt meglátogatta a brit férje, akit már tegnap pizzázás alatt bemutattak nekünk. Én késve érkeztem az ebédre és fogalmam sem volt hol vannak a többiek, úgyhogy eszeveszetten kerestem akármilyen ismerős arcot. Láttam egy kétségbeesett férfi tekintetet, aki valahonnan ismerős volt és végül odamentem hozzá. Kiderült, hogy ő az argentin lány férje, csak nehezen ismertük meg egymást és kicsit angolul beszélgettünk. Megkérdezte, hogy francia vagyok-e, kérdeztem, hogy francia akcentusom van-e és azt mondta, hogy igen. Ez egy olyan hatalmas sértés jelenleg most nekem, mintha azt mondanák, hogy... nem tudom mihez hasonlítani. Észre is vette hamar és mondta, h jó, akkor nincs francia akcentusom, de már mindegy volt :D Szép lassan ebéd közben rájöttem, hogy mennyire elfelejtettem angolul és milyen nehéz lesz újra megtanulnom.
Délután óráim voltam, az óra mutatója a szokásosnál is lassabban ketyegett, az utolsó órám nyolcig tartott, már negyed hétkor azt hittem, hogy mentem felállok és kimegyek a teremből, olyan uncsi minden. Óra után kicsit Saskia-val beszélgettünk a koliban, aztán Jean jött át 9-re segíteni kitölteni a lakhatási támogatásos papírokat, mert nekem ez nagyon kínai. Végül itt maradt hajnali egyig, nagyon sokat beszélgettünk mindenféléről. Most nem érzem magam egyáltalán fáradtnak, pedig holnap is nap lesz. Talán illene lefeküdnöm.
